Franciaország Kelet-Közép-Európa politikája az első világháború idején 9. A paradigmaváltást befolyásoló bel- és külpolitikai tényezők

A hadihelyzet alakulásáról és Franciaország stratégiai helyzetének megváltozásáról az előző részekben már részletesen szóltunk. A belpolitikai erők közül különösen a radikális párt igyekezett befolyással lenni a kormány lépéseire. Amikor 1918 júniusában a francia kormány világosan állást foglalt a jugoszláv, a lengyel és a csehszlovák törekvések támogatása mellett, a döntést a Képviselőház, azon belül a radikálisok kényszerítették ki, pedig Clemenceau nem akarta.[1]

Nélkülük a miniszterelnök inkább arra hajlott volna, hogy Kelet-Közép-Európa nemzetiségeivel kapcsolatban megmaradjon az addigi rendkívül óvatos állásponton, biztosítsa a lehetőséget az orosz szövetséges újjáéledésének, és ne hagyjon hatalmi vákumot Németország hátában.[2] Nyomás alá helyezésében nagy szerepet játszott Henry Franklin-Bouillon radikálszocialista képviselő, a Képviselőház Külügyi Bizottságának elnöke, aki 1918-ban létrehozta a Nemzetiségek Hivatalát (Bureau des nationalités).[3] Amint korábban említettük, Albert Thomas fegyverzeti miniszter mellett a félhivatalos francia delegációban részt vett a Monarchia ún. elnyomott nemzeteinek 1918. áprilisi római kongresszusán, amelynek sikere szintén hozzájárult a francia kormányzati döntés megérlelődéséhez.

[4]

A külpolitikai tényezők közül az angolok hatása csupán járulékosnak tekinthető. Abban, hogy a háború után szükség van Németország döntő mértékű meggyengítésére, európai hegemóniájának felszámolására, London és Párizs között mély egyetértés volt. Berlin kelet-közép-európai befolyásának érdemi visszaszorítására viszont az angolok jóval kisebb lehetőséget láttak. Ezért ehelyett inkább Nyugat-Európa (Franciaország, Belgium, Hollandia) és a Közel-Kelet biztosítását tartották szem előtt.[5] A francia külpolitikára jóval erőteljesebb befolyással volt Wilson új diplomáciája. Az amerikai elnök az 1918. márciusi szovjet−orosz és májusi román különbéke, valamint a központi hatalmak szövetségének erősödése láttán a népek önrendelkezési jogának valódi zászlóvivője lett.[6] A francia kormány pedig Wilson nyomására vonakodva, bizonyos mértékig saját politikájának a törvényesítésére kénytelen volt elfogadni a nemzetiségi elvet.[7] Ez a befolyás különösen erőteljes volt a balti országok és Csehszlovákia létrehozása kapcsán.[8]

A kelet-közép-európai emigráns mozgalmak közül a cseh bizonyult különösen nagyhatásúnak. Sikerét növelte gondosan, rétegzetten felépített társadalmi kapcsolatrendszere. 1915 őszétől a cseh ügyet széles körben népszerűsítették a francia sajtóban. Ennek során az Osztrák−Magyar Monarchia fejlődésének negatív bemutatása párosult annak érzékeltetésével, hogy a csehek milyen szolgálatokat tudnának tenni az antant ügyének. Így a franciák kelet-közép-európai elvárási horizontján fokozatosan feltűntek a csehek, akikből új megbízható szövetségesek lehetnek.[9] A Masaryk által 1915. októberben a King’s College-ban meghirdetett üzenetet, mely szerint a német expanzió feltartóztatásának egyetlen útja a független cseh állam létrehozása és a Monarchia felbomlasztása, újra és újra megismételték. Mondanivalójuk erejét növelte sajátos érvelésük, amely egyszerre mozgósította az érzelmeket („az elnyomottak védelme”) és alkalmazott jogi érveket (a népek önrendelkezési joga). Az érzelmekkel telített légkörben minden üldözést felhasználtak annak bizonyítására, hogy az osztrákokat ugyanaz a szlávgyűlölet jellemzi, mint a németeket, és a csehek bátran foglalnak állást az antant mellett.[10] Ausztria–Magyarország szétrombolásának programját kiegészítették hihető alternatíva felvázolásával: Lengyelországgal együttműködő csehszlovák‒román‒jugoszláv szövetséget kívántak életre hívni a német törekvések megakadályozására.[11] A cseh szervezet érdekérvényesítő képességét növelte, hogy a Kelet-Közép-Európából jött franciaországi emigrációk – különösen a csehek és a délszlávok – erőteljesen együttműködtek a háború alatt: szoros egységfrontot alkottak például a Monarchia különbéke törekvéseivel szemben.[12]

Fejtő szerint Masaryk és Beneš propaganda tevékenységének fontos franciaországi bázisát jelentették a sajtóban és a politikai életben egyaránt nagy befolyással rendelkező szabadkőműves páholyok.[13] Antoine Marès szintén a cseh emigráció társadalmi kapcsolatépítésének fontos bázisaként szól a szabadkőművességről. Beneš-könyvében írja, hogy a korábban említett Détruisez l’Autriche-Hongrie! című brossura kiadását állítólag a Grand Orient finanszírozta.[14] Ezek a szálak magyarázzák szerinte a csehszlovák–jugoszláv kapcsolatok szorosságát is. Azt azonban nem látja bizonyítva, hogy a cseh emigránsok fő vezetői, így Masaryk, Beneš és Štefanik maguk a háború idején szabadkőművesek lettek volna.[15]

A Kelet-Közép-Európából jött emigráns politikusok tekintélyéhez közvetetten hozzájárult, hogy a szövetséges kormányok nagyon keveset tudtak a régióról. A térség rendkívüli etnikai, nyelvi, vallási és történelmi összetettsége, az államkeretek gyakori változása és a folytonosság hiánya egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a francia közvélemény és politikai elit számára nagy nehézségekkel járt az ottani fejlemények követése és megértése. A térség államai is arra törekedtek, hogy elfedjék országaik heterogenitását például a kisebbségeket illetően. Kelet-Közép-Európa marginális tényezőként jelent meg a franciák szemében gazdasági fejletlensége és a Franciaországgal való kereskedelmi kapcsolatok alacsony szinje okán is. A régió kezdettől fogva messzebb volt a franciák mentális térképén, mint a gyarmati világ.[16] A francia kormányzati köröknek a háború alatt sem volt világos képük a térség nemzetiségeinek bonyolult fejlődéséről, így például a németek diverziós tevékenységének hatásáról a lengyelek és az ukránok körében, akiknek vezetői között szintén nagy volt a megosztottság. A homályt tovább növelte, hogy a szakértők illetve „álszakértők” gyakran igen különböző véleményeket fogalmaztak meg.[17]

A tudás rendkívül hézagos volta párosulva a térség stratégiai felértékelődésével különösen megnövelte az igényt a Kelet-Közép-Európáról megbízhatónak tűnő ismereteket átadó közvetítőkre. A francia szlávszakértők mellett ebben döntő szerepet játszottak a térségből jött politikai emigrációk, amelyek biztosították népük „láthatóságát” és követeléseik „megértetését” a szövetséges nagyhatalmakkal.[18] A régióból elszármazott értelmiségiek a 19. század végétől az egyre aktívabb nemzeti mozgalmak látható lenyomatai, „önazonossági mátrixai” lettek.[19] Masaryk és Beneš mint a térség avatott szakértői léptek fel, és koherens programot szállítva képesek voltak befolyásolni a népüket érintő nemzetközi döntéseket.[20]

Felmerül a kérdés, hogy Kelet-Közép-Európa egyes népeinek államalapítását a birodalmak összeomlása tette-e lehetővé, vagyis a nemzetközi környezet alakulása találkozott a nemzeti mozgalom fejlődésével. Vagy egyes emigrációk zseniális propaganda tevékenységének volt döntő jelentősége?[21] Véleményem szerint mindkét összetevő egyszerre, egymást feltételezve volt jelen.

 Kecskés D. Gusztáv

[1] Soutou, Georges-Henri: Diplomatie de guerre (Chapitre XIX), In: La Première Guerre mondiale, sous la direction de Jay Winter et du Comité directeur du Centre international de recherche de l’Histoire de la Grande Guerre, Péronne (Somme), volume II, États, coordonnée par Anette Becker. Fayard, Paris, 2014., 571−572. p.

[2] Recherches sur la France et le problème des Nationalités pendant la Première Guerre mondiale (Pologne, Ukraine, Lithuanie), sous la direction de Georges-Henri Soutou. Travaux du Centre d’histoire des Relations internationales et l’Europe au XXème siècle de l’Université de Paris-IV. Presse de l’Université de Paris-Sorbonne, Paris, 1995, 8. p.

[3] Uo., 10, 32, 33. p.

[4] Soutou, Georges-Henri: La France et le problème des nationalités pendant la guerre de 1914−1918: le cas de la Serbie, Balcanica (XLV), 2014, DOI: 10.2298/BALC1445369S, 390. p.; Majoros István: Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében (1871-1940). MTA doktori disszertáció. Budapest, 2003 (kézirat), 196. p.

[5] Soutou: L’Europe de 1815 à nos jours, Presses Universitaires de France, Paris, 2007., 166. p.

[6] Soutou: Les grandes puissances et la question des nationalités en Europe centrale et orientale pendant et après la Première Guerre mondiale: actualité du passé?, Politique étrangère, 1993 (58e année), nº 3, 703. p.

[7] Soutou: Diplomatie de guerre, 571. p.

[8] Soutou: L’Europe de 1815 à nos jours, 168. p.

[9] Marès, Antoine: Edvard Beneš, de la gloire à l’abîme. Un drame entre Hitler et Staline. Perrin, Paris, 2015, 68. p.

[10] Uo., 73. p.

[11] Uo.. 74. p.

[12] Uo., 98−99. p.

[13] Fejtő Ferenc: Requiem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria−Magyarország szétrombolása, Minerva−Atlantisz, Budapest, 1990, 323. p.

[14] Marès: Edvard Beneš, 97. p. A szerző a következő műre hivatkozik: Pozzi, Henri: Les Coupables. Documents officiels inédits sur les responsabilités de la guerre et les dessous de la paix, Éditions européennes, Paris, 1935, 322. p.

[15] Marès: Edvard Beneš, 97−98. p.

[16] Marès, Antoine: Construction, deconstruction et marginalistation de l’Europe centrale dans le discours français, In: L’Europe médiane au XXe siècle. Fractures, décompositions – recomposition – surcompositions, sous la direction de Paul Gradvohl, CEFRES, Prague, 2011., 200, 203−205. p. Vö. Marès: De l’appétence française pour l’Europe centrale, Ligeia, XXIIe année, nº 93-96, juillet-décembre 2009, 26−31. p.

[17] Recherches sur la France, 6. p.

[18] Davion, Isabelle: Conceptions de l’Europe centrale et orientale, des empires multinationaux à l’entre-deux-guerres, In: L’Europe de Versailles à Maastricht. Moments, enjeux, acteurs, manuel d’agrégation coordonné par Nicolas Beaupré et Caroline Moine, Éditions Seli Arslan, 2007, 52−53. p.

[19] Renouvin, Pierre: La Crise européenne et la Première guerre mondiale, PUF, Paris, 1969. Idézi: Davion: Conceptions de l’Europe centrale et orientale, 55. p.

[20] Marès: Edvard Beneš, 117. p.

[21] Davion: Conceptions de l’Europe centrale et orientale, 57. p. Davion az előbbire hozza példaként: Milza, Pierre: Les relations internationales de 1918 à 1939, Armand Colin, Paris, 1995. Az utóbbira: Fejtő, François: Requiem pour un empire défunt. Histoire de la destruction de l’Autriche-Hongrie, Gallimard, Paris, 1993.