Franciaország Kelet-Közép-Európa politikája az első világháború idején 7. A paradigmaváltás negyedik szakasza, 1918. október‒november, áttekintő összefoglalás

A francia Kelet-Közép-Európa politikában az orosz szövetséges 1917. novemberi kiesésével kezdődött paradigmaváltás 1918. október-novemberben vált mintegy két évtizedre véglegessé. Amint a korábbi részekben említettük, a Németországgal szemben Keleten kiépítendő védelem legfontosabb erősségének a megnövelt Lengyelországot szánták. A lengyel állam azonban önmagában nem tűnt elegendő ellensúlynak, és a Habsburg Monarchia feldarabolásával keletkezett, illetve megnagyobbított további országok bekapcsolását tervezték a németellenes szövetségbe.

Berthelot 1918. május 25-i dátummal készített feljegyzésében a Cseh- és Morvaországból, osztrák Sziléziából és Szlovákiából összeállított Csehszlovákiát tekintette a németellenes övezet csomópontjának, s így a háború után kialakuló új Közép-Európa Franciaország számára legfontosabb államának, amely Jugoszláviára, Olaszországra, Lengyelországra és Romániára támaszkodna. A háború befejezését közvetlenül megelőző időszak tovább növelte a cseh területek stratégiai jelentőségét, mivel a szövetségesek innen tervezték bombázni Németországot, ha nem írná alá a fegyverszünetet. A Quai d’Orsay egy 1918 novemberében készült elemzése a francia behatolás szempontjából kifejezetten kedvező képet fest Kelet-Közép-Európáról, megállapítva, hogy az itt élő népek Franciaországnak tulajdonítják a háborús győzelmet. A „csehszlovákokat” különösen franciabarát nemzetnek látták, akik már a háború eleje óta Franciaország szövetségesei voltak, s akik mindenféle együttműködésre hajlandók Párizzsal.[1]

Megállapíthatjuk tehát, hogy a Kelet-Közép-Európával kapcsolatos francia külpolitikai paradigma alapvető változáson ment keresztül az első világháború során. Míg korábban a szövetséges Oroszország érdekeire való tekintettel, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia esetében az európai egyensúly fenntartása érdekében a francia külügy nem támogatta a térség általában birodalmi keretek közt élő nemzeteinek önállósági törekvéseit, 1916-tól kezdődően a francia kormányzat egyre nagyobb érdeklődést tanúsított főként a lengyelek és a csehek iránt. E változás - amint fentebb láttuk - döntő részben nem a rendkívül aktív francia szlávszakértők vagy a cseh emigráns politikusok, netán a francia közvélemény nyomásának volt köszönhető, hanem a katonai helyzet új kihívásainak. A nemzetiségi kérdés háborús eszközként való felhasználása a központi hatalmak oldaláról, valamint a francia hadsereg növekvő létszámproblémái napirendre tűzték a cseh hadifoglyok és a lengyelek harci bevetésének kérdését. A háborús szerepvállalás pedig egyre nagyobb mértékben megerősítette a franciaországi lengyel és cseh emigráció politikai helyzetét, mely emigráns szervezetek nemzetközi szinten is az általuk képviselt népek legelismertebb szervezeteinek számítottak. Mindazonáltal Franciaország Kelet-Közép-Európa politikáját legnagyobb mértékben befolyásoló tényező orosz szövetségesének a háborúból való kiválása volt a bolsevik forradalom következtében 1917 novemberétől. Párizsnak tehát találnia kellett a cári Oroszország helyett másik ellensúlyt Németország hátában. A németek demográfiai fölényét, gazdasági és katonai hatalmát, valamint feltételezett európai hegemónikus törekvéseit a franciák többsége az 1870-es vereség következményeinél is súlyosabb kihívásoknak tekintette a világháború kitörésekor.[2] A megoldásnak a birodalmak visszahúzódása illetve összeomlása nyomán Kelet-Közép-Európában létrejövő franciabarát nemzetállami övezet kialakítása és megerősítése tűnt, amiből logikusan következett a Monarchia megszüntetésének programja. Megállapíthatjuk tehát, hogy Franciaország térségünkkel kapcsolatos külpolitikáját az első világháború idején is – ahogyan a koraújkor óta eltelt évszázadok során mindvégig – a biztonságpolitikai szempont határozta meg.

Párizs 1917-1918-ban kezdeményezőbb volt e régióban angolszász szövetségeseinél, akik többnyire kisebb-nagyobb késéssel követték például az emigráns szervezetek elismerése és a velük való együttműködés tekintetében. A francia külpolitika nagyobb aktivitásához minden bizonnyal hozzájárult, hogy a háborús emberveszteségek Franciaországot sújtották a legnagyobb mértékben, és az orosz szövetséges kiesése után neki kellett közvetlenül szembenéznie a megnövekedett német veszéllyel. A Monarchiával folytatott titkos különbéke-tárgyalások kudarca után Franciaország befolyása megerősödött az antanton belül, és jelentős mértékben hatott partnereinek Ausztria-Magyarországgal kapcsolatos politikájára is.[3]

 Kecskés D. Gusztáv

[1] Majoros István: Vereségtől a győzelemig. Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében (1871−1920). Eötvös Kiadó, Budapest, 2004, 226. p.; Majoros István: Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és a francia törekvések a dunai régióban, In: Magyarország a (nagy)hatalmak erőterében. Tanulmányok Ormos Mária 70. születésnapjára, szerk. Fischer Ferenc, Majoros István és Vonyó József, University Press, Pécs, 2000, 432-433. p. Hivatkozásai: Barré, Jean-Luc: Le Seigneur-Chat. Philippe Berthelot 1866-1934, Plon, Paris, 1988, 330. p.; Documents diplmatiques français sur l’histoire du bassin des Carpates 1918-1932, volume I. octobre 1918 – août 1919. Rédacteur en chef de la série: Magda Ádám. Documents recueillis par Magda Ádám, György Litván, Mária Ormos. La préparation de ce volume fût établie en collaboration avec Zoltán Dercze, Katalin Litván et István Majoros, sous la direction de Magda Ádám, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993. 20. dok. Procès-verbal de la conversation tenue chez le colonel House avec la partcipation de MM. Clemenceau, Lloyd George, Orlando, Beneš, le maréchal Foch, le général Wilson et le colonel House, Paris, le 2 novembre 1918. Uo. 30. dok. Note sur la politique française en Autriche-Hongrie; Ormos Mária: Padovától Trianonig, 1918-1920, Kossuth Kiadó, Budapest, 1983, 68-69. p.; Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetéről 1918-1919. Szerk. Ádám Magda és Ormos Mária, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999, 6. dok.

[2] Allain, Jean-Claude, Guillen, Pierre, Soutou, Georges-Henri, Theis, Laurent, Vaïsse, Maurice: Histoire de la diplomatie française, Tome II. De 1815 à nos jours, Perrin, Paris, 2005. 287. p.

[3] Ádám Magda: A Kisantant, 1920−1938, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1981, 19. p.