Franciaország Kelet-Közép-Európa politikája az első világháború idején 10. A paradigmaváltás eredményei a Párizs környéki békék tekintetében

Vegyük szemügyre az előző részekben kifejtett hatások eredőjeként a háború végére kialakult eredményt, amely a Párizs környéki békeszerződésekben öltött testet. Az új Kelet-Közép-Európa más lett, mint amilyenre a döntésre ható különféle erők tervezték. A politikai lépések legitimálására szolgáló érvek és értékrendek összekeveredtek. Így például a nemzeti elv érvényre juttatásában jelentős szerepet játszó lengyel és cseh emigráció államalapító terveit a nemzetin kívül történeti indokokkal is igyekeztek alátámasztani.[1]

Az új diplomácia és a hagyományos hatalmi politika együttesen volt jelen. A nemzetiségi elvet a francia kormányzat csupán taktikai eszközként használta. Párizs ugyanis végül mindent annak a célnak rendelt alá, hogy Kelet-Közép-Európában a németeknek ellenállni képes ellensúly jöjjön létre. Ezért „az elnyomott nemzetek” felszabadításának retorikáját alkalmazva járult hozzá nagyszámú kisebbséget magukba foglaló országok, így Lengyelország és Csehszlovákia létrejöttéhez.[2] Fontos hangsúlyozni, hogy még a francia radikálisok sem akarták a stratégiai megfontolásokkal szemben tisztán a nemzeti szempontot érvényesíteni. Franklin-Bouillon a Képviselőház Külügyi Bizottságának a cseh és lengyel emigrációt oly erőteljesen támogató elnöke is azt hangsúlyozta 1918 júliusában, hogy „Németország ellen életképes államokból gátat” kell építeni, akár a „nemzetiségi elv elhajlása” árán is.[3] Továbbá jelen volt a gondolat, hogy veszélyes lenne gyenge kisállamokat életre segíteni, amelyek révén úgymond „balkanizálódna” a régió. Sokan ennek megelőzésére a politikailag, katonailag és gazdaságilag erős „nagy nemzetek” kialakítását támogatták akár valamely nép országon belüli domináns helyzetbe hozása árán is. E koncepció hívei olyan több komponensből álló, de többé-kevésbé homogén állam kialakítására törekedtek, amelyben van egy történelmileg „előrehaladottabb” nemzet, amely a többi vezetésére hívatott. Ilyennek látták a szerbek helyzetét Jugoszláviában vagy a csehekét Csehszlovákiában. Felmerült mintaként az egységesítő, központosító francia jakobinus modell.[4] A Párizs környéki békék egyik befolyásos francia formálója, Philippe Berthelot nem is említ nemzetiségeket, hanem Kelet-Közép-Európa kapcsán a francia külpolitika „négy pilléréről” beszél, amelyek Franciaország szövetségesei Németország fékentartására. Ezek közé tartozik az újjáalakult Lengyelország, a történelmi cseh részekből és a többségében szlovákok által lakott területekből összerakott Csehszlovákia, a szerbek és a Monarchia délszláv népei egységtörekvéseinek megvalósulása nyomán született Szerb−Horvát−Szlovén Királyság és a megnagyobbított Románia.[5]

Hogyan tükröződött a Párizs környéki békeszerződésekben az új diplomácia és a hagyományos hatalmi politika? A wilsoni nemzeti önrendelkezési elv nyilvánult meg abban, hogy új államok jöttek létre (Lengyelország, Csehszlovákia) és egyes korábbiak megnagyobbodtak (Szerb-Horvát-Szlovén királyság, Románia), a korábbi birodalmi keretek felbomlottak, és néhány kisebb súlyú vitás kérdés eldöntésére népszavazást írtak ki, amelyek közül a legfontosabb Felső-Szilézia ügye volt.[6] A geopolitikai indokok érhetők viszont tetten abban, hogy  Ausztriának megtiltották a Németországgal való egyesülést; Franciaország háború utáni szövetségeseinek – Lengyelországnak, Csehszlovákiának, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak és Romániának – a határait főként a Németországgal szembeni stratégiai megfontolások alapján húzták meg a francia katonai missziók 1919 első hónapjaiban. Ezek az országok nem voltak ugyan homogén nemzetállamok, de életképesnek tekintették azokat, és alkalmasnak arra, hogy részt vegyenek a német veszély elhárításában.[7] Vagyis az első világháború utáni területi rendezésben a két elv kompromisszuma valósult meg.[8]

Az 1917 végétől kialakuló új francia Kelet-Közép-Európa politika jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a térségben élő népek állami keretei radikálisan átalakuljanak. A megfogalmazott francia célok megvalósulását illetően végezetül a következőket állapíthatjuk meg. A Németországgal és az új fenyegető veszélyként megjelenő Szovjet-Oroszországgal szemben egyaránt felhasználható, gazdaságilag és katonailag erős, ütőképes szövetségi rendszert - a látszat ellenére - nem sikerült kiépíteni. A győztes kisszövetségesekre támaszkodó politika illúzión alapult. Franciaország új partnerei ugyanis nem voltak „igazi” szövetségesek. Külön-külön és együttesen sem képviseltek egy nagyhataloméval összevethető katonai erőt és gazdasági potenciált. Nem tudtak (volna) szembeszállni egy Németországhoz mérhető ellenséggel.[9] Nem voltak biztosan mozgósíthatók Franciaország érdekeinek védelmére sem, sőt a háborút közvetlenül követő időszakban még szövetségi szerződéseket sem kötöttek velük. Párizzsal való igazi érdekközösségről sem beszélhetünk: valóban németellenes politikát ugyanis a későbbiekben egyedül Lengyelország folytatott; Csehszlovákia és Jugoszlávia pedig nem érezte fenyegetőnek a szovjet veszélyt. Egymás közti ellentéteik is fennmaradtak. A térség instabilitását tovább növelte, hogy a békerendezés nyomán nemzetiségi ellentétekkel terhelt soknemzetiségű államok jöttek létre.

A kortársak mindazonáltal az 1920-as évek elején még úgy érzékelték, hogy Franciaország erős, Kelet-Közép-Európát domináló nagyhatalom. Keleti védelmi rendszerén tátongó repedések a későbbiekben válnak majd láthatóvá.

 Kecskés D. Gusztáv

[1] Soutou, Georges-Henri: Diplomatie de guerre (Chapitre XIX), In: La Première Guerre mondiale, sous la direction de Jay Winter et du Comité directeur du Centre international de recherche de l’Histoire de la Grande Guerre, Péronne (Somme), volume II, États, coordonnée par Anette Becker. Fayard, Paris, 2014, 569. p.; Recherches sur la France et le problème des Nationalités pendant la Première Guerre mondiale (Pologne, Ukraine, Lithuanie), sous la direction de Georges-Henri Soutou. Travaux du Centre d’histoire des Relations internationales et l’Europe au XXème siècle de l’Université de Paris-IV. Presse de l’Université de Paris-Sorbonne, Paris, 1995, 8. p.

[2] Uo., p. 571; Soutou: L’Europe de 1815 à nos jours, Presses Universitaires de France, Paris, 2007., 167−168. p.

[3] Soutou: Jean Pélissier et l’Office Central des Nationalités, 1911−1918: un agent du gouvernement français auprès des Nationalités, In: Recherches sur la France, 33, 37. p.

[4] Soutou, Georges-Henri: La France et le problème des nationalités pendant la guerre de 1914−1918: le cas de la Serbie, Balcanica (XLV), 2014, DOI: 10.2298/BALC1445369S, 369−371, 395. p.

[5] Soutou: Les grandes puissances et la question des nationalités en Europe centrale et orientale pendant et après la Première Guerre mondiale: actualité du passé?, Politique étrangère, 1993 (58e année), nº 3, 705. p.; Allain, Jean-Claude, Guillen, Pierre, Soutou, Georges-Henri, Theis, Laurent, Vaïsse, Maurice: Histoire de la diplomatie française, Tome II. De 1815 à nos jours, Perrin, Paris, 2005., 297−298. p.

[6] Soutou: La France et le problème des nationalités, 394. p.

[7] Uo., 394. p.

[8] Davion, Isabelle: Conceptions de l’Europe centrale et orientale, des empires multinationaux à l’entre-deux-guerres, In: L’Europe de Versailles à Maastricht. Moments, enjeux, acteurs, manuel d’agrégation coordonné par Nicolas Beaupré et Caroline Moine, Éditions Seli Arslan, 2007, 58−59. p.

[9] Gradvohl, Paul: A francia katonapolitika és Magyarország az 1920-as évek elején: egy illúzió illusztrációja, Történelmi Szemle, 44. évf., 2002/1-2., 155. p.