A délszláv kérdés kronológiája 1914–1918
1914
1914. június 28.
Szarajevóban meggyilkolták a Habsburg trón örökösét, Ferenc Ferdinánd főherceget és feleségét. A merénylet, valamint az osztrák magyar ultimátum Szerbia általi elutasítása 1914. július 25-én kirobbantotta a Nagy Háborút.
1914. július 2.
I. Ferenc József osztrák császár és magyar király levelet küldött II. Vilmos német császárnak, amelyben rögzítette a Monarchia elvi álláspontját a merénylet hatására érvényesítendő balkáni politikáról. Az uralkodó levele alapvetően kísérő levélként született az osztrák magyar külügyminiszter által készített memorandumhoz. Lényegét a következő négy pontban lehet összegezni. A merénylet az orosz és a szerb pánszlávisták agitációjának közvetlen következménye, ami a hármas szövetség gyengítésére és az Osztrák Magyar Monarchia szétzúzására irányult. Noha Szerbia kormányának involváltsága nehezen bizonyítható, kétségtelen, hogy a szerb zászló alatt egyesíteni kívánt délszlávok politikája megengedő az ilyen bűntényekkel szemben. Ezt a veszélyt csak növeli, hogy Románia hasonlóan ellenséges politikába kezdett, ezt azonban Bulgária megnyerésével a hármas szövetség számára lehet ellensúlyozni, módosítani. I. Ferenc József mondata szerint: „Kormányomnak a jövőben arra kell törekedni, hogy Szerbiát izolálja, és megkicsinyítse.” (Krumeich, 2014. 70 71., 215 217.)
1914. július 5.
Jászi Oszkár Délszláv tenger című cikkében kifejtette, hogy a megfelelő magyar politika figyelembe veszi, hogy a délszlávság zöme a Monarchián belül él, ezért egyesülési törekvéseiket a Monarchia kereteiben ápolni és fejleszteni kell. Ezen méltányos politika részét képezhetné Bosznia-Hercegovina alkotmányos megerősítése. (Világ, In: Múlt és Jövő határán. Pallas, Bp., 1918. 14–21.)
1914. július 19.
Jászi Oszkár Háború vagy béke című cikkében a délszláv kérdés rendezéséről fejtette ki nézeteit. Szerbia szabad és békés fejlődése tengeri kikötőhöz juttatásával, liberális kereskedelmi szerződéssel. Zágráb kulturális fölényének emelése Belgráddal szemben. A délszláv kérdés megoldása magyar érdek, mert a túl erős centrifugális erők jó eséllyel szakítanák el a számára fontos Fiumét. Bosznia felekezeti alkotmányát pedig váltsák fel liberális alkotmánnyal. (Múlt és Jövő határán. 27–32. Itt: 31–32.)
1914. július 20.
Milan L. Popović Magyarország feladata című cikkében (Szrpsztvo) elismerően nyilatkozott Jászi Oszkár előző napon megjelent írásáról. Ebben a cikkben kifogásolta a bécsi és budapesti lapok háborús, provokáló hangnemét, melyet óriási kár forrásának nevezett meg. A szenvedélyes magyar politikai uszítás teljes uralma mellett hiányzik a délszláv kérdés szociológiai jellegű tárgyalása. Sajnálatát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy nincs olyan hatalomban lévő politikai erő Magyarországon, mely képviselné a nézetet, Magyarország fontos gazdasági érdeke a szomszédaival való jó viszony. Jászi egyedül képviselte a jó viszony ápolását a déli szomszédok irányában. (Duna-völgyi barátságok. 1991. 46–48.)
1914. július 23.
Osztrák magyar ultimátum Szerbiának. Az ultimátumra adott szerb válasz osztrák magyar elutasításával megkezdődött a kölcsönös hadüzenetek sorozata július 25. és augusztus 5. között. Az Osztrák Magyar Monarchia legfontosabb hadicélja Szerbia katonai mgbüntetése volt, de elvileg gróf Tisza István magyar miniszterelnök július 19-i követelése alapján még annexiók nélkül. A Monarchia nem rendelkezett a balkáni hatalmi kérdés rendezését szolgáló kész politikai programmal a háborúba lépéskor.
1914. augusztus 3.
Egy buenos-areis-i horvát egyesület ekkor indította Monarchia-ellenes mozgalmát, és kezdett az amerikai délszlávok között az antanthatalmak oldalán harcba bevethető légiók szervezésébe.
1914. augusztus 14.
A horvátországi Sokol-egyesületek – közel 160 alapszervezet 15.000 taggal – tevékenységét a magyar kormány felfüggesztette. (Kemény VII. 48 49.)
1914. szeptember 4.
Nikola Pašić, szerb miniszterelnök körtáviratot intézett az antanthatalmak követségeihez, amelyben rögzítette területi követeléseit: Duna Maros Dráva folyók határvonalai mentén. A kétszáz példányban később kinyomtatott brosúra Szerbia hadicéljait a következőképpen foglalta össze: A Balkán és Európa békéjének garanciája egy erős balkáni állam, amely nem más mint Szerbia kiegészülve Boszniával, Hercegovinával, a Vajdasággal, Dalmáciával, Horvátországgal, Isztriával és Szlovéniával. Ez az állam biztosítja majd az adriai térség és a földközi-tengeri térség egyensúlyát is. Bulgária csatlakozási lehetőségét is rögzitették. (Bíró, 2010. 85 86.)
1914. szeptember 10.
Br. Skerlecz Iván horvát bán benyújtotta lemondását a katonai hatóságok politikai intrikáira való hivatkozással, amit nem fogadtak el, így 1917. július 29-ig a helyén maradt. (Kemény VII. 1999. 52 54.)
1914. szeptember 29.
Br. Harkányi János kereskedelemügyi miniszter bejelentést tett a magyar miniszertanácsban amerikai megjelenésű horvát lapok magyarországi betiltásáról. Államellenes irányultság miatt megvonták a postai szállítás jogát a new yorki „Novi Hrvat”, a chicagó-i „Balkanski Svijet”, és a san-franciscó-i „Jadran” napilapoktól. (Kemény VII. 1999. 209.)
1914. november 2.
Braun Róbert Oszkár Jászihoz írott levelében kételyének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy a háború megnyerhető a Monarchia részéről. „Azt is alig képzelem, hogy a Monarchia mai formájában megmaradjon. [] Bármi is lesz a háború vége, azt hiszem és remélem, hogy a Monarchia nemzetiségi kérdése, ha nem is fog teljesen tisztázódni, nagy lépést tesz ebben az irányban.” (Duna-völgyi barátságok 1991. 49–50.)
1914. október 6. és november 3.
Levélváltás gr. Tisza István és br. Burián István között a szerb hadicélokról. Tisza október 6-i levele szerint nagy terület annektálásába nem mehetnek bele, de az alsó Drina és a Száva közötti területet okvetlenül meg kívánta szerezni érdekvédelem és támadási szempontok miatt. Burián november 3-i válaszában a Macsói Bánság és a Negotin kerület megszerzésének fontosságát emelte ki. Az utóbbi a Bulgáriával létrehozandó közös határ érdekében. A Macsói Bánság Szlavóniának adását sem zárta ki. (Kemény VII. 1999. 225 227.)
1914. november 12.
A Pittsburgh-ben kiadott „Hrvatski Glasnik” időszaki lap postai szállítási jogát, és terjesztését Horvát-Szlavónország területén megvonták, illetve megtiltották. (Kemény VII. 1999. 210.)
1914. november 17.
Dusan Popović és Srgyan Budiszavloviević, zágrábi ügyvéd – mindketten a horvát-szlavón-dalmát országgyűlés tagjai – országgyűlési mentelmi joguk ellenére letartóztatás áldozatává váltak egy állítólag Zágrábban tett utcai nyilatkozat miatt. (Iványi, 1960. 105 107.)
1914. november 21.
Czernkovich Miklós horvát szlavón unionista politikus levélben fordult Tisza István miniszterelnökhöz, és lojalitását fejezte ki a magyar horvát kiegyezés, azaz az unió erősítése kapcsán. A horvát politikai viszonyok elemzésekor kitért arra, hogy a Tisza által az államra veszélyesnek tartott Horvát Jogpárt akkor már elismerte a dualizmust, a horvát állameszme, amelyet pedig képvisel, a Monarchián belül képzeli el a jövőt, hat horvát vármegyére és esetleg Dalmáciára szorítkozik. (Kemény VII. 1999. 91 94.)
1914. november 22.
Az Osztrák Magyar Monarchia emigráns, elsősorban horvát és dalmát képviselői Firenzében döntést hoztak arról, hogy politikai céljaik képviseletére bizottságot hoznak létre.
1914. december eleje
A Rómában működő emigráns horvát választmány tiltakozó nyilatkozatot adott ki gróf Tisza István magyar miniszterelnök kijelentéseivel kapcsolatban. Tiltakoztak a Szerbia és Montenegró ellen folytatott háború ellen. Elkötelezték magukat a horvát és a szerb nép egysége mellett. (Kemény VII. 1999. 259 260.)
1914. december 7.
A Nagy Háború következtében Nišbe költözött szerb parlamentnek, a szkupstinának a szerb kormány bejelentette, hogy Szerbia háborús hadicélja valamennyi délszláv nép felszabadítása és egyesítése lesz. A jugoszláv egységállam terve ekkor vált a szerb kormány hivatalos programjává. (Bíró, 2010. 86.)
1914. december 12–13.
Oskar Potiorek, Bosznia-Hercegovina tartományi főnöke és Thallóczy Lajos között informális megbeszélések zajlottak a tartományok jövőbeni státuszáról Peterwardeinban. A tartományi főnök őszi elképzelése szerint Ausztria–Magyarország között osszák meg a két tartományt úgy, hogy Bosznia Banja Luka és a Jajce vonalától keletre a Magyar Királyságé, Hercegovina pedig Bihac területével Ausztriához tartozzon.
1915
1915. január 7.
Frano Supilo, a horvát szábor emigrációba vonult volt tagjaként, majd a Jugoszláv Bizottság elnökségi tagjaként emlékiratot intézett Edward Grey angol külügyminiszterhez, amelyben ismertette álláspontját a délszlávok és Olaszország viszonyáról, kifejtette nézeteit a délszláv egyesítésről, és elutasította az osztrák–magyar autonómiajavaslatot, mondván közös érdek az antanthatalmakkal a délszláv egység. Ezen egység mellett a Függelékben számos gazdasági érvet is ismertetett. (KGG VII. 281–285.)
1915. március 10.
Az amerikai délszlávok chicago-i nagygyűlésén kijelentették, hogy a Monarchia délszlávjai el akarnak szakadni a Monarchiától, és Szerbiával közös államban kívánnak élni.
1915. március 23.
Az amerikai délszlávok végrehajtó bizottsága tiltakozását fejezte ki a washingtoni orosz nagykövetség felé azzal kapcsolatban, hogy az orosz kormány és szövetségesei a jugoszlávok által egyesíteni kívánt nemzeti területet szét kívánják szakítani Olaszország érdekében.
1915. április 26.
Titkos szerződés jött létre az antanthatalmak és Olaszország között az olasz hadba lépés feltételeiről. Ennek keretében Olaszország délszláv területek (Trieszt, Isztria, Dél-Dalmácia) megszerzésére is ígéretet kapott.
1915. május 1.
Az 1914 novemberében Firenzében elképzelt bizottság, Jugoszláv Bizottság néven ekkor kezdte meg hivatalos működését Párizsban, majd áthelyezte székhelyét Londonba. Propaganda lapjuk két nyelven jelent meg Bulletin Yougoslave címmel.
1915. május 6.
A megalakult Jugoszláv Bizottság terjedelmes memorandumban rögzítette az antanthatalmak felé délszláv egységtörekvéseinek lényegét. Fő céljuk volt a teljes délszláv, azaz a délszlávok által lakott területek politikai egysége egy szuverén államban.
1915. május 6.
A Jugoszláv Bizottság emlékiratot intézett a francia kormányhoz, amelyben a monarchiabeli délszlávok helyzetéről tájékoztatta a francia kormányt, politikai törekvéseit fejtette ki, valamint érvekkel támasztotta alá, miért fontos, hogy az adriai kérdést ne Olaszország javára döntsék el az antanthatalmak. (KGG VII. 1999. 383–390.
1915. május 12.
A Jugoszláv Bizottság propagandisztikus céllal a brit népet és a brit parlamentet is kiáltványban tájékoztatta politikai egyesítési céljairól. (KGG VII. 1999. 394–395.)
1915. június 5.
Frano Supilo horvát politikus kivált a Jugoszláv Bizottsából, mivel horvát vezetés alatt kívánta egyesíteni a délszlávokat, szemben az elnök Trumbić Szerbia felé engedékenyebb politikájával.
1915. június 14–július 5.
Az 1914. július 24-én elnapolt horvát országgyűlést császári leirattal újra összehívták Zágrábban. A magyar sajtó elsősorban a hűségnyilatkozatokról számolt be, míg a délszláv emigráció publicistái a szerb-horvát koalíció és az ellenzéki pártok közötti nézeteltéréseket, a horvátok elégedetlenségét helyezték előtérbe.(KGG. VII. 1999. 456–458.)
1915. június 15.
A magyar kormány feloszlatta Fiume város képviselőtestületét. Az indoklás szerint Corrosac Ferenc polgármester szembefordult a kormányintézkedésekkel. Sándor János belügyminiszter ezt június 15-én jelentette be a magyar minisztertanácsban. (Kemény VII. 234–235.)
1915. június 22.
A fiumei állandó választmány hűségnyilatkozatot tett a magyar kormánynak. (Kemény VII. 235–236.)
1915. augusztus 23.
Az 1914. december 7-i szerb nyilatkozathoz hasonlóan a szerb skupstina ismét kinyilvánította eltökélt szándékát a délszláv egység megteremtésére.
1915. augusztus eleje
Chile, Bolívia, Peru és Argentína délszláv kolóniáinak képviselői a chilei Antofagasztá-ban tartottak gyűlést, ahol egyhangú döntést hoztak arról, hogy senki, még Olaszország javára sem mondanak le délszláv területekről. Kinyilvánították, hogy addig harcolnak, amíg egy nemzeti testben egyesítik a Monarchia területén élő összes délszlávot, Szerbiát és Montenegrót. (Bulletin Yougoslave 1. (1915) október 15. 2. szám 6.)
1915. augusztus
A jugoszláv egyesült ifjúság genfi manifesztuma a délszláv egyesítésről. A konkrét programjukat a „L’Unité Yougoslave” című Párizsban kiadott könyv tartalmazta. (KGG VII. 453–455.)
1915. szeptember 10.
Szarajevói hivatalos források szerint Aradon 569 fő boszniai szerbet internáltak, 397 főt pedig koncentrációs táborba zártak Bihacon. Az emigráns délszláv sajtó saját forrásai szerint viszont 5.000 fő internálására került sor, ezek közül 3.900 sorsáról nem tudnak. Az internáltak jobb alvóhelyekért napi öt koronát voltak kénytelenek fizetni, ha volt rá pénzük. (Bulletin Yougoslave 1. (1915) 1. szám 5.)
1915. október 2.
A magyar minisztertanács javaslatában, amelyet a négy nappal későbbi közös minisztertanács elé terjesztettek, az ausztro–lengyel megoldásért cserébe a magyar kormány követelt egy keskeny sávot Fiumétől nyugatra, a fiumei kikötő megnagyobbításának céljából. Ezenkívül Dalmáciát és Bosznia Hercegovinát követelték a Magyar Királyság számára. Dalmáciát az 1868. évi magyar horvát kiegyezés keretében eredetileg vissza kívánták adni Horvátországnak. Az október 6-i közös osztrák magyar minisztertanácson nem született döntés.
1915. október 9.
A bosnyák szábor tevékenységét az uralkodó rendeleti úton felfüggesztette, és törvényhozói funkcióját a közös pénzügyminisztérium alá rendelte.
1915. november 2.
A Jugoszláv Bizottság ismét kiáltványt intézett a brit néphez Szerbia osztrák–magyar elfoglalása miatti tiltakozás jegyében, és támogatást kért Szerbia részére. (KGG VII. 1999. 507–508.)
1915. november 6.
Báró Stjepan Sarkotić, Bosznia-Hercegovina tartományi főnöke arról számolt be Ernst Körber közös pénzügyminiszternek, hogy helyi mohamedán és horvát politikai körök külön-külön egyeztetéseket folytatnak a tartomány jövőjéről. A tartományfőnök véleménye szerint közel sem állítható, hogy ezek a körök a trializmus mellett állnának ki. Mindazonáltal mindkét politikai körben meggyőzés folyik arról, miért lenne előnyös Bosznia-Hercegovina Horvát-, Szlavón- és Dalmátországokhoz való csatolása. (KGG VII. 560–561.)
1915. november 17–18.
Bosznia-Hercegovinában elrendelték a cirill betűs írás betiltását a nyilvános funkciót betöltő közintézményekben. A cirill betűs írás tilalma nem érintette a szerb orthodox hitoktatást, a pravoszláv egyházi igazgatást, valamint a magánbeadványokat. Ettől kezdve azonban az országos kormány hivatalos lapja, a Sarajevski List a korábbi kettős: cirill és latin hivatalos közlés helyett csupán latin írással tette közzé a hivatalos rendeleteket. (KGG. VII. 323–324.)
1915 vége
A szerb kormány Nis-ből Korfura tette át székhelyét közvetlenül azelőtt, hogy az osztrák magyar német bolgár hadseregek elfoglalták Szerbia teljes területét.
1916
1916. január 7.
Az osztrák magyar német bolgár központi hadseregek elfoglalták Montenegrót. A hódítás következményeként 15.000 montenegrói polgárt internáltak. A montenegrói király franciaországi emigrációba vonult.
1916. január 7.
A bécsi közös osztrák magyar minisztertanácsi ülésen vita tárgyát képezte Szerbia és Montenegró hódítás utáni, közigazgatási rendezése. Burián István két alternatívát bocsátott vitára. Az egyik javaslat szerint mindkét országot annektálják. A másik javaslat szerint Szerbia önálló marad, esetleg egyesül Montenegróval. Tisza István maximálisan ragaszkodott ahhoz, hogy szülessen határozat a Magyarország által bekebelezni kívánt szerb területekről. A közös minisztertanács azonban csupán egy elvi álláspont megfogalmazására volt kész: „Ezen az ülésen a résztvevők elvi megegyezésre jutottak, mely szerint azok a területek, melyek a háború eredményei alapján az északi hadszíntéren a Monarchiához csatolhatók, kerüljenek Ausztriához, ugyanakkor minden szerb terület legyen Magyarországé úgy, hogy ezeknek a területeknek a sorsáról a Monarchiába való beolvasztásuk után a két állam törvényhozása dönt majd.” (Komjáthy 1966. 374.)
1916. január 16.
Miután az Osztrák Magyar Monarchia meghódította Szerbiát és Montenegrót, aktuálissá vált a két ország politikai rendezése. Burián István közös osztrák magyar külügyminisztert ekkor meglátogatta gr. Andrássy Gyula, aki arról a javaslatáról tájékoztatta, mi lenne, ha Svájc mintájára egyesítenék Szerbiát, Montenegrót és Észak Albániát. Burián abszurdnak tartotta az ötletet. (Burián naplói, 1999. 167.)
1916. január 23–26.
A chilei Antofagasztában George Jordan elnöklete alatt kongresszusra gyűltek össze a dél-amerikai jugoszlávok. A szokásos megemlékezések és hűségnyilatkozatok után döntöttek arról, hogy minden kapcsolatot megszakítanak Ausztria-Magyarországgal, és Szerbia rendelkezésére állnak. Elismerték továbbá a Jugoszláv Bizottságot a délszlávok hivatalos politikai képviselőjének. (Le Congrès des Yougoslaves de l’Amerique du Sud à Antofagasta (Chili) In: Bulletin Yougoslave 2. (1916) június 1. 12. sz. 1.)
1916. február 1.
Burián István naplófeljegyzései szerint a horvát Frank-párt politikusai Alexander Horvat és Sachs messzemenő, nagyhorvát óhajokat fogalmaztak meg, és panaszkodtak a magyar kormány politikájára. Burián véleménye szerint egyben igazuk van: „hogy Horvátországban is végre kell hajtani a szerb „ultimátum”-ot. (Burián naplói, 1999. 168.)
1916. február 10.
A horvát szábor ülésén a Frank-párt egyik tagja, Josip Pazman, zágrábi katolikus teológia professzor interpellációjában többek között a következőket mondta: „A jugoszláv kérdést vagy Nagy-Szerbia eszméjének romjain Nagy-Horvátország javára oldjuk meg, vagy Oroszország esetleges győzelme esetén Nagy-Horvátország eszméjének romjain Nagy-Szerbia javára. A jugoszláv kérdés megoldása semmi esetre sem történhet meg Nagy-Magyarország eszméjének alapján.”
1916. február 16–24.
A Jugoszláv Bizottság plenáris egyeztetéseket folytatott Párizsban. Átekintették az alapítástól eltelt időszak eseményeit, és megállapították, hogy a jugoszláv kérdés nyugati megismertetése és nyugati elismertsége terén jelentős eredményeket értek el. Mivel Szerbia meghódítása után ez volt az első tanácskozásuk, kijelentették, nem lesz elég csupán Szerbia helyreállítása, hanem a békének megoldást kell nyújtania a teljes jugoszláv problémára. (Séance pleinère du Comité Yougoslave. In: Bulletin Yougoslave 2. (1916) március 1. 9. sz. 1.)
1916. február 24.
Ante Trumbić, a Jugoszláv Bizottság elnökének üdvözlő távirata szerint a szerb régens, Sándor herceget tekintik minden délszláv leendő uralkodójának. (Kemény VII. 1999.)
1916. március 13.
Hosszú megbeszélés zajlott Tisza, Stürgkh, Burián és Krobatin között Szerbiáról. Tisza független Szerbia mellett állt ki. Burián naplóbejegyzése szerint nem lehet úgy megcsinálni, hogy ne legyen a jövőben is veszélyek bölcsője. (Burián 1999. 170–171.)
1916. március 20.
Ante Trumbić, a Jugoszláv Bizottság elnöke sajtóközleményt adott ki a jugoszláv kérdésről. Sándor szerb régens Párizsba érkezése alkalmából. Fő törekvése volt annak kifejtése, hogy a jugoszláv eszme kapjon megfelelő helyet Szerbia külpolitikájában. Ausztria–Magyarországot pedig el kell pusztítani. Az emigráns délszlávok sorsközösséget vállaltak Szerbiával. (KGG. VII. 1999. 638–639. Eredeti megjelenés: Le programme des Slaves du Sud In: L’Écho de Paris. És Une digne slave en travers du flot allemand. In: Bulletin Yougoslave 2. (1916) április 1. 10. sz. 1–2.)
1916. március 22–28.
Sándor herceget hivatalos állami látogatáson fogadták a franciaországi Lyonban, Raymond Poincaré vezetésével. Számos politikai egyeztetésre került sor a Jugoszláv Bizottság, a szerb uralkodó és kormánya valamint francia politikusok között.
1916. április 5.
Sándor, szerb régens először foglalt úgy állást egy az angol előkelőségek üdvözletére adott
válaszában, hogy vállalhatónak tartja az összes délszláv egyesítésének célját.
1916. április 18.
A nizzai városháza adott helyszínt a szerb szkupstina 104 képviselője és a Jugoszláv Bizottság képviselői közötti politikai egyeztetéseknek. A Szerb Klub elnöke, Kosta Stojanović, a Jugoszláv Bizottság elnöke, Ante Trumbić, valamint Marko Trifković a szerb képviselők nevében örömmel nyugtázták, hogy megegyezés jött létre a közös politikai programról és a propaganda eszközökról. (Le Comité Yougoslave chez les députés serbes a Nice. In: Bulletin Yougoslave 2. (1916) május 1. 11. szám 4.)
1916. április 20.
H. Hinković előadást tartott Nizzá-ban a jugoszláv kérdésről. Egy történeti áttekintést követően azt mondta, hogy a Monarchiában élő 7,5 millió jugoszlávot egyesíteni kell Szerbiával, az Osztrák-Magyar Monarchiát pedig fel kell darabolni. (Bulletin Yougoslave 2. (1916) május 1. 11. sz. 3–4.)
1916. május 21.
Ismét egyeztetések Tisza és Burián között a szerb rendezésről. Csupán lassú közeledésről tett említést Burián.
1916. május 30.
Frano Supilo bejelentette lemondását a Jugoszláv Bizottság éléről, június 5-én pedig kivált a bizottságból.
1916 nyara
A horvát szábor nyári ülésszakát június 14-én nyitották meg. Az ülésnapokon megfogalmazott kritikák szerint Alexander Horvat Frank-párti politikus azt kifogásolta, hogy nem nyílváníthatnak véleményt a monarchia átalakításáról. Stjepan Radić parasztpárti politikus a magyar-horvát kiegyezést kritizálta. Zagorac arra hívta fel a figyelmet, hogy a horvátok ellenzékisége egyre növekszik, ezért a jugoszláv kérdést még a háború alatt szükséges rendezni.
1916. július 8.
Burián véleménye szerint Tisza úgy oldaná meg a szerb helyzetet, hogy szabad kezet ad Bulgáriának Szerbiában, annak érdekében, hogy megszerezze a bolgárok teljes támogatását Románia ellen. (Burián 1999. 174.)
1916. augusztus 1.
A Bulletin Yougoslave közlése szerint az Eszéken kiadott német nyelvű lapban a Die Drau-ban megjelent cikkben azt érzékeltették, hogy osztrák-magyar körökben is vannak, akik aggódnak a jugoszláv probléma miatt. A lap a kérdés megoldását Horvátország és Magyarország közötti megegyezés alapján javasolta. (Solution de la question yougoslave. In: Bulletin Yougoslave 2. (1916) augusztus 1. 14. sz. 4.)
1916. október 10. és 12.
Október 10-én a római L’Idea Nazionale leközölt egy cikket a genfi Jugoszláv Bizottság állítólagos állásfoglalásáról, mely szerint az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül trializmus formájában történjen meg a jugoszláv régió egyesítése. Október 12-én a Genfben élő bizottsági tagok elhatárolódtak ettől a cikktől mondván nincs genfi Jugoszláv Bizottság, hanem Genfben él a Jugoszláv Bizottság néhány tagja: Yovan Banjanin a horvát szábor tagja, Jules Gazzari és Gustav Gregorin a bécsi parlament tagja, Ivan Mestrović, Milan Srskić és Nicoclas Stojanović a bosnyák szábor tagja, valamint Dinko Trinajestić, az isztriai tartományi gyűlés tagja. Sem egyénileg, sem közösen nem tettek ilyen nyilatkozatot. (Bulletin Yougoslave 2. (1916) november 1. 16. sz. 4.)
1916. október 19.
Seton-Watson anyagi támogatásával megjelent a New Europe hetilap első száma az antanthatalmak háborús publicisztikájának összehangolására.
1916. október 20.
A londoni városházán (Mansion House) tartotta alapító ülését a Nagy-britanniai Szerb Társaság (The Serbian Society of Great Britain). (KGG. VII. 1999. 687–690.) A Társaság céljai között szerepelt: 1. Szerbia és a jugoszláv nemzet között szoros kapcsolatok kialakítása. 2. Az egyesített jugoszláv állam fontosságának hirdetése. 3. Baráti szerződés létrehozása Jugoszlávia, Olaszország és Románia között. 4. Együttműködés a hasonló céllal létrehozott társaságokkal Nagy-Britannián belül és kívül (Une Société Anglo-Serbe avec programme yougoslave. In: Bulletin Yougoslave 2. (1916) szeptember 1. 15. sz. 3.) Az elnöki megnyitó beszédben Lord Cromer a következőképpen fogalmazott: „Ezen összejövetel kifejezi a Társaság szilárd meggyőződését arról, hogy a jugoszláv faj egysége és a jugoszlávok valamint Olaszország közötti megállapodás fontos Európa jövőbeni békéjéhez, ezért a Brit Birodalom népeinek is alapvető érdekeként kell erre tekinteni.” (Société Serbe de Grande-Bretagne. In: Bulletin Yougoslave 2. (1916) november 1. 16. sz. 4.)
1916. november 22.
Ante Trumbić, a Jugoszláv Bizottság elnöke cáfoló nyilatkozatot tett közzé propaganda lapjukban a Bulletin Yougoslave-ban arról, hogy nem igaz az az állítás, miszerint a Jugoszláv Bizottság Bécs és Budapest anyagi támogatásából tartja fenn magát. (Déclaration du Comité Yougoslave. In: Bulletin Yougoslave 2. (1916) december 1. 17. sz. 1–2.)
1916. november 28.
II. Vilmos német császár és I. Károly között létrejött első személyes egyeztetés során a német császár javasolta, hogy a Monarchia egyesítse Szerbiát és Montenegrót, amit Károly egyelőre visszautasított.
1916. november 29 30.
Az észak-amerikai délszlávok pittsburgh-i kongresszusán a jelenlévő 615 delegátus döntése alapján elismerték a londoni Jugoszláv Bizottságot, mint a Monarchia délszlávjainak a képviselőjét.
1916 novembere
A Jugoszláv Bizottság kiáltványa a délszláv népekhez Szerbia katonai megsegítése érdekében. A Makedóniában harcoló szerb egységekbe kívántak katonákat, és hátországi munkásokat toborozni. (Kemény VII. 1999. 695 696.)
1917
1917. január 1.
A Jugoszláv Bizottság év eleji kiáltványában nem ismerte el az új Habsburg uralkodót a délszlávok legitim uralkodójának. A délszláv emigránsok politikai képviseletében a Jugoszláv Bizottság a délszlávok által lakott összes terület egy államban való egyesítését fogalmazta meg végső politikai célként. (Déclaration du Comité Yougoslave à l’occasion du couronnement de l’Empereur et Roi Charles de Habsbourg. In: Bulletin Yougoslave 3. (1917) január 1. 18. sz. 1.)
1917. január 6.
Br. Stjepan Sarkotić, Bosznia Hercegovina tartományfőnöke Burián Istvánhoz intézett levelében arról adott tájékoztatást, hogy a tartomány horvát politikusai kezdeményezték a bosnyák szábor összehívását. A tartományfőnök ezt a kezdeményezést monarchiaellenesnek ítélte meg, amely ötlet véleménye szerint a tartományon kívülről érkezett.
1917. január 9.
Br. Burián István Sarkotić tartományfőnöknek címzett válaszlevelében ezeket a kezdeményezéseket szintén jugoszláv szeparatista törekvések kifejeződéseként értékelte.
1917. január 12.
A bécsi közös osztrák magyar minisztertanácsi ülésen a Monarchia hadicéljainak meghatározása volt terítéken. A maximális program részeként Montenegró annektálása, a minimális program részeként pedig a szerbiai dinasztiacsere került szóba. A délszláv kérdést az osztrák miniszterelnök, gr. Heinrich Clam-Martinic (1863 1932) vetette fel. Véleménye szerint a délszlávok egyesítési törekvései feltartózhatatlanok, ezért azon kell dolgozni, hogy ez a Monarchia keretein belül oldódjék meg. (Komjáthy 1966. 446.)
1917. január–február
Jászi Oszkár haditudósítóként járta be Szerbiát. Pozitív képet festett a katonai közigazgatásról, számos ausztrophil politikussal és közéleti személyiséggel találkozott. Összességében úgy vélte, hogy létezett a Monarchia és Szerbia között az az érdekszolidaritás, amely alapján felépíthető egy közös jövőbeli politika. (Belgrádi tervek és hangulatok., Szerbia gazdasági és közlekedési viszonyai. In: Múlt és Jövő határán 1918. 205–215.)
1917. március 2.
A horvát szábor felirata az uralkodóhoz követelte Dalmácia visszacsatolását Horvát-Szlavón-Dalmátországokhoz. Az erről szóló felirati vita március 5-én kezdődött. A vitában elhangzott ellenzéki állásfoglalások szerint a többségi feliratban megfogalmazottakkal a szerb-horvát koalíció Magyarország pozícióját erősítette.
1917. március 22–30.
A báró Rajaćić György ellen Szmrecsányi György által megfogalmazott hazaárulás vádjának képviselőházi vitája zajlott a magyar képviselőházban. A Monarchia hatóságai Belgrád elfoglalásakor Nikola Pašić, szerb miniszterelnök lakásán találtak egy jegyzéket, amely a szerb kormány confidenseinek neveit tartalmazta, közöttük hat szerb horvát koalíciós képviselő nevével. Rövid vizsgálat után az ügyet elaltatták. A koalíció maga hamisítványnak jelentette be az iratot. (Képviselőházi Napló 1910–15. XXXV 308–310., 323–325., 336–338., 398–400.)
1917. március
A montenegrói egyesülési bizottság kinyilvánította szándékát Montenegró és Szerbia egyesítésére.
1917. március 20.
Br. Burián István a délszláv problémáról: „A délszláv probléma felénk tolódik el még inkább. Nagyobb mozgásszabadságot, de nehezebb kötelességeket is ró reánk. Szerbia, Montenegró, Románia támaszukat elvesztik. Mindezek a helyzetnek már eddig is látható folyományai. Teljesen rejtélyes, mi fejlődhetik abból, ha az orosz dolgok egészen radikális irányt vesznek. A visszahatás talán leghamarabb Olaszországban lehet észrevehető. De Ausztria Magyarországban is tetemes következményei lehetnek.” (Burián naplói, 1999.194.)
1917. március 22.
A közös osztrák magyar minisztertanács ülésén az annexiók elosztása és ezeknek a német szövetségessel való egyeztetése volt terítéken. A romániai területi nyereségek apropóján Tisza István, magyar miniszterelnök egyik javaslata szerint, ha megvalósítható, hogy Havasalföld Magyarországé lehet, akkor kész lett volna lemondani Bosznia Hercegovináról. Az osztrák miniszterelnök, gr. Heinrich Clam Martinic véleménye szerint a kettő nem képezheti politikai alku tárgyát. (Komjáthy, 1966. 482–499.)
1917. május 19.
Joseph Maria Baernreither (1845–1925), az Urak Házának tagja, és portfolió nélküli osztrák miniszter tárgyalásokat kezdeményezett a két bécsi délszáv klub tagjaival arról, járuljanak hozzá Szerbia és Montenegró annexiójához. Néhány osztrák képviselőházi képviselő úgy nyilatkozott, hogy mielőtt sor kerülne balkáni területi növekedésre, egyesítsék az összes monarchiai délszlávot egy autonóm államban. (La Formation du Club Yougoslave In La Nation Tchèque 1917. június 15–július 1. 2–3. szám 72–73.)
1917. május 24.
Gr. Tisza István, magyar miniszterelnök lemondott. Báró Skerlecz Iván horvát bán is benyújtotta lemondását.
1917. május 30.
A bécsi birodalmi gyűlés Délszláv Klubjának nyilatkozata a délszláv egyesítésről a Monarchián keretein belül.
1917. június 5.
A Horvát Jogpárt kinyilvánította csatlakozását a Délszláv Klub nyilatkozatához. A nemzeti elv érvényesítése mellett érvelt. Mindkét határozat nyilatkozatok özönét hozta el a Nagy Háború negyedik és ötödik évében.
1917. június 5 6.
A bécsi birodalmi gyűlés képviselőháza egy cseh javaslatra benyújtott ügyrendi módosítása szerint a képviselőházban elhangzott idegen nyelvű felszólalásokat is írásban kell rögzíteni.
1917. június 13.
Gróf Eszterházy Móric hivatalba lépő magyar miniszterelnök kilátásba helyezte, hogy egyezkedő tárgyalásokba kezd a horvátokkal.
1917. június 20.
A magyar miniszterelnöki egyeztető tárgyalásokról a következő hivatalos kommünikét adta ki a Magyar Tudósító: „A horvát országgyűlési pártok küldötteit gróf Eszterházy Móric magyar miniszterelnök ma délután [június 20.] fogadta a miniszterelnöki palotában. Előbb a horvát országgyűlés pártjai együttesen jelentek meg a miniszterelnöknél, majd pedig külön informáltatta magát a miniszterelnök a megjelent képviselőkkel, pártonként. A megbeszélésnél, amelynek informatív jellege volt, jelen volt gróf Zichy Aladár horvát miniszter, valamint Pallavicini György őrgróf miniszterelnökségi államtitkár és dr. Bárczy István miniszterelnökségi osztálytanácsos is. A miniszterelnök az egyes pártok képviselőitől közvetlenül kívánt tájékozódást szerezni, a horvátországi helyzetről és erre vonatkozólag meg akarta ismerni az egyes pártok képviselőinek nézetét.
A Keleti Értesítő a következőket jelentette: Gróf Eszterházy Móric miniszterelnök ma délután fogadta a horvát országgyűlés különböző pártjainak képviselőit, hogy velük folytatott eszmecsere révén tájékozottságot szerezzen a horvátországi viszonyokról. Előbb az összes megjelenteket egyszerre fogadta, majd később pártok szerint csoportosítva, külön-külön értekezett velük. Mindenekelőtt az ellenzéki Frank-párt vezérét dr. Horvát Sándor, a parasztpárti Radics Istvánt, és a Starcsevics-párti disszidenst Zogorácz István képviselőt kérte fel, hogy egyes kérdések felett nyilatkozzanak, majd utánuk a horvát szábor többségét képező horvát-szerb koalíció képviselőivel, báró Kulmer Frigyessel, báró Nikolics Vladimir, Badaj Sándor és Rácz Milán volt osztályfőnökökkel, Babics-Gyálszky és Kriskovics Vince képviselőkkel tanácskozott, végül az unionista gróf Pejacsevics Tivadar és Rakodczay Sándor volt bánokkal folytatott eszmecserét.” (Világ, 1917. június 20.)
1917. június 21.
Gr. Eszterházy Móric miniszterelnök bemutatta kormányprogramját a Főrendi Házban. A délszláv elképzelések vonatkozásában elvi álláspontja a következő: a magyar politikai nemzet intranzigens felmutatása, az 1868. XXX. tc. alapján állva Horvát-Szlavón-Dalmátországok külön territóriummal bíró politikai nemzetként való elismerése, valamint az unionista horvát törekvések megerősítése. (Főrendiházi Napló 1910. IV. kötet 1914. április 22 – 1917. július 3. XCV. ülés 373–374.)
1917. június 21.
A Világban megjelent cikkében Jászi Oszkár kifejtette, hogy a délszláv egységtörekvés 1917 nyarán már Magyarország fejlődésének Achilles-sarkává vált, amely csak úgy hozhat megnyugtató megoldást, ha a horvát-szerb koalíció, a magyar kormány által támogatott horvát politikai erő viszi végbe ezt a folyamatot, Szent István koronája alatt. A trializmus, ami nem más, mint a föderalizmus, egyúttal egyenlő az elszakadási törekvéssel. Következésképpen a Starćević-féle párt politikája a legmerevebb föderalista álláspontja miatt elutasítandó. (A horvát bonyodalom. In Világ, 1917. június 21. 156. szám 1–2. KGG. VIII. gyűjtéséből)
1917. június
A magyar horvát pénzügyi egyezmény általános és részletes vitája zajlott a magyar képviselőházban.
1917. június 25.
Gróf Eszterházy Móric miniszterelnök előterjesztette Mihalovich Antal horvát szlavón képviselő horvát bánná történő kinevezését. Mihalović nagyobb ismertsége és a horvát szábor többségi támogatása következtében nyerte el ezt a pozíciót Unkelhäusser Károly bosznia-hercegovinai tartományi főnökhelyettessel szemben.
1917. július 14.
A Népszava beszámolt a horvát száborban elhangzottakról, július 13-án Mihalovich Antal új horvát bán programbeszédére adott reakciókról. A horvát-szerb koalíció nevében Mazuranics képviselő üdvözlte az általános választójogot. Gr. Pejacsevics Tivadar szintén csatlakozott a meghirdetett programhoz. Pavelics a Starcsevics-féle párt tagja úgy foglalt állást, a demokratizálás nem vihető végbe a horvát-magyar kiegyezés keretében, is kiállt a horvát nyelvű országok egy államtestben való egyesítéséért Habsburg-jogar alatt. Radics a báni program elutasítása mellett a Magyarországtól való teljes függetlenség mellett érvelt. Szergian Budiszavjljevics képviselő a népek önrendelkezési jogán alapuló állami függetlenség mellett állt ki. (A horvát országgyűlés napirendjén. In: Népszava 1917. július 14. 177. sz. 5.)
1917. július 14.
Jászi Oszkár az Országos Radikális Párt országos értekezletén tartott beszédében a délszláv kérdésről a következő elvi állásfoglalást fogalmazta meg: „„Mi őszintén és hátsó gondolat nélkül kívánjuk Horvátország erősödését és fejlődését. Sőt, tovább megyek, és azt mondom /bár tudom hogy itt csak egyéni véleményt hirdetek, hisz ezzel az új problémával régi programunk még nem foglalkozhatott/, hogy okunk van a délszláv egységtörekvéseket is — egy tízmilliós nép természetes, kikerülhetetlen egységbe gravitálását — a legnagyobb rokonszenvvel nézni, és támogatni abban a pillanatban, amelyben ezek a törekvések Szent István koronája ősi jogán és annak kereteiben, a magyarsággal való teljes gazdasági és védelmi sorsközösségben akarják ezt a fényes célt megvalósítani.” (A radikális párt országos értekezlete. /Részlet/ Világ, 1917. július 15. 177. sz. 6. A KGG. VIII. gyűjtéséből)
1917. július 16.
Stephan Radić, a Horvát Jogpárt képviselője és a horvát szábor ellenzéki tagja interpellációt nyújtott be a délszláv egység, valamint az önálló horvát királyság megalakítása tárgyában. A Horvát Jogpárt a Nagy Háború alatt is a nagyhorvát eszmét képviselte. A nagyhorvát eszme lényege szerint Horvát-Szlavónország, Dalmácia és Bosznia-Hercegovina szuverén államban egyesül, közösséget a Habsburg uralkodó személye adhat perszonálunió formájában a Magyar Királysággal.
1917. július 16.
Semarić és Dimović látogatást tettek Bécsben Burián Istvánnál, és amnesztiát valamint ismételten a bosnyák szábor összehívását kérték a feloszlatás uralkodói visszavonása útján.
1917. július 20.
A korfui nyilatkozat öthetes tárgyalássorozat eredményeként jött létre. A szerb kormány és a Jugoszláv Bizottság nyilatkozatot adott ki a szerbek, horvátok és szlovének egyesülésének közös céljáról. Az egyezséget Nikola Pašić, emigrációban élő szerb miniszterelnök és Ante Trumbić, a Jugoszláv Bizottság elnöke hozta létre. A tervezett új délszláv államban a nyilatkozat szerint érvényesül majd az önrendelkezés elve, valamint egyenjogúságot élveznek a szlovének, horvátok és szerbek. Az államformája királyság lesz a szerb Karađorđević dinasztia uralma alatt.
1917. július 22.
Guido Hreljanović horvát szlavón képviselő interpellálta a magyar miniszterelnököt a bosznia hercegovinai tartományi gyűlés összehívása tárgyában.
1917. július 24.
Reichenau-ban az uralkodó és Burián egyeztetése során tervbe vették egy ideiglenes megoldás mérlegelését a bosnyák szábor tevékenységének lehetővé tételéről. (Burián naplói, 1999. 207.)
1917. augusztus 7.
Burián a bosnyák szábor kérdéséről: Erőszakosabb dolog a feloszlatás visszavonása, mint a mostani állapot folytatása. Az osztrák hangulat a behívás mellett van, a magyar ellene van. A király rávehető, Czernin is, Sarkotić ellene. Objektív szükség reá nincs, de a követelés már nem fog megszűnni. Kérdés: melyik a legkisebb rossz? (Burián naplói, 1999. 207.)
1917. augusztus
Vita a horvát száborban a horvát kérdés Monarchián belüli vagy kívüli megoldásáról.
1917. augusztus 14.
Burián véleménye szerint Josip Vancas és Ivo Pilar pro forma álltak ki a bosnyák szábor összehívása mellett, de nem lelkesedtek érte. Bosznia Hercegovina esetében nem tették magukévá Anton Koroseć programját, hanem támogatják Bosznia Hercegovina egyesítését Horvátországgal Szent István koronája alatt.
1917. augusztus 17.
A ljubljanai deklarációban a bécsi birodalmi gyűlés képviselőházában helyet foglaló délszláv, elsősorban szlovén képviselők nyilatkoztak arról, hogy közös délszláv államot kívánnak létrehozni. Egyelőre nincs változás a májusi nyilatkozatukhoz képest. Formailag a Monarchia keretein belül kívánják ezt megvalósítani.
1917. augusztus 28.
A trieszti Edinost (Egység) politikai egylet tiltakozott Olaszország isztriai és dalmáciai igényei ellen.
1917. szeptember 4.
Ottokar Czernin, közös osztrák magyar külügyminiszternek Dimović felajánlotta, kész megnyerni Szerbiát és Montenegrót, hogy járuljon hozzá egyesítésükhöz Bosznia Hercegovinával. Burián István közös pénzügyminiszterrel pedig azt közölte, hogy a siker feltétele, ha visszaállítja a Monarchia a szerb autonómiát Bosznia Hercegovinában, és összehívja a szábort.
1917. szeptember 6.
Informális eszmecsere Burián István és Wekerle Sándor között. Közös nézetet vallottak arról, hogy Bosznia Hercegovina Magyarországnak jár, és Horvát- Szlavónországgal nem egyesíthető. Dalmáciáról Ausztriával kell tárgyalásokat folytatni, a bosnyák szábort pedig csak az új választások után lehet összehívni. (Burián naplói, 1999. 209.)
1917. szeptember 11.
Wekerle Sándor, magyar miniszterelnök bemutatta az új kormánya társországi politikáját.
1917. szeptember 11.
Stjepan Sarkotić, Bosznia Hercegovina tartományfőnöke Burián Istvánhoz címzett levelében beszámolt Anton Korošec, a bécsi képviselőház Délszláv Klubja tagjának szarajevói látogatásáról azaz, hogy kikkel tárgyalt, és milyen céllal érkezett. Burián István szeptember 18-i válaszlevelében úgy írt, meg kell akadályozni, hogy bécsi képviselők Ausztria határain kívüli politikával foglalkozzanak. Hivatalos kormányközleményt kell kiadni annak érdekében, hogy a délszláv agitáció hatása ne érvényesülhessen.
1917. szeptember 16.
Jászi messzemenően támogatta Wekerle Sándor kormányának délszláv politikai célkitűzéseit, amely programmá emelte Dalmácia egyesítését Horvát-Szlavón-Dalmátországokkal. Véleménye szerint minden délszláv irredentizmus hatékony ellenszere lehet, ha Horvátország visszakapja pénzügyi autonómiáját, Szerbiával pedig szabad kereskedelmi kapcsolatokat hoznak létre. A trializmus azért nem kínálhat megoldást, mert elvágja az évszázados kulturális és gazdasági kapcsolatokat, továbbá általa elveszne Magyarország számára az adriai tengerpart, és az ország presztízsére is gyengítő hatással bírna. (A délszláv renaissance. 1917. szeptember 16. In: Múlt és Jövő határán. Pallas, Bp., 1918. 242–246.)
1917. szeptember 25.
Az osztrák Seidler kormány nemzetiségi programjának ismertetése, amelyben többek között Ausztria kinyílvánította érdekeltségét Dalmáciával kapcsolatban. Dalmáciát az 1868. évi magyar horvát kiegyezési törvény szerint Horvátországnak kellett volna visszaadni, ami nem történt meg.
1917. szeptember ?
Frano Supilo, horvát politikus halála. Elsősorban Nagy-Horvátország létrehozása volt politikai célja.
1917. ősze
Kenyérgabona hiány az Osztrák Magyar Monarchiában. 10,08 millió mázsa volt a hiány nagysága.
1917. október 3.
Ludwig Windischgrätz, magyar élelmezésügyi miniszter délszláv programja az uralkodó elé került. Lényege a Monarchia délszlávjainak egyesítése Szent István koronája alatt. A magyar politikusok nem támogatták az elképzelést. (Ugyanez a megoldási javaslata 1918. május 10-i memorandumának is).
1917 októberétől
Tisza István a nagyváradi 2. honvéd huszárezred parancsnoka, ezredesként harcolt a bukovinai és az olasz fronton.
1917. október 14.
A genfi La Serbie politikai hetilap vezércikket jelentettett meg a magyarok politikájáról és a jugoszláv egységgel kapcsolatos álláspontokról. A francia nyelvű nyugati közvélemény Magyarország-képét nagy mértékben meghatározták ezek a cikkek. Véleményük szerint: „A magyarok erőszakos intézkedéseket követelnek a jugoszláv mozgalom meggátlására. Számukra ez az egész kérdés nem létezik, annyira könnyen megszüntethetőnek hiszik. Nemzeti, egységes és magyar államuk ideológiájára támaszkodva visszautasítanak minden olyan gondolatot, amely a jelenlegi viszonyok bármiféle megváltoztatását célozza. A nem-magyar népeket saját kultúrára képtelen népcsoportoknak tekintik, melyek csak a magyar civilizáció révén érhetnék el a haladó szellemű népek fokát.” (L’Unité yougoslave et les Magyars. In: La Serbie 2. (1917) október 14. 41. sz. KGG. VIII. gyűjtéséből)
1917. október 22.?
Jászi Oszkár interjút készített Petrović V. Vukašin volt szerb miniszterrel Szerbia jövőjéről.
1917. október november
A Horvátországban élő magyarok választójogának javaslatai a magyar minisztertanács elé kerültek.
1917. október 26.
Az új horvát-szlavón-dalmát választójogi törvényjavaslat szerint Fiume város és kerülete csak akkor kerülhet a horvát-szlavón országgyűlés választókerületei közé, ha magyar területi integritás érvényesül. A törvényjavaslat cselekvő választói jogot kívánt biztosítani, és megszüntetni mind a vagyoni, mind az értelmiségi cenzust. Minden 24. életévét betöltött, két éve Horvátország területén élő férfi titkos szavazással, lezárt boríték útján élhetett volna választójogával. A korábbi 88/90 választókerület száma 120/122-re növekedett volna.
1917. október 30.
Wekerle Sándor miniszterelnök főrendiházi felszólalásában reagált Berzeviczy Albert felvetésére, kifejtette nézeteit a délszláv kérdés kapcsán jelentkező magyar feladatokról. A kormány meg kívánja akadályozni, hogy a délszláv felfogás gyökeret verhessen Magyarországon, és ezek a törekvések átcsapjanak Ausztriából a magyar állam területére. Fel fogja kérni az osztrák képviselőket, hogy parlamentjükben utasítsák vissza a délszláv követeléseket. A követelések önmagukban következményként büntetőjogi felelősséget vonjanak maguk után. Végül a cenzúra útján is tiltani kell az állami integritás elleni délszláv törekvéseket. (Főrendiházi Napló 1910. V. kötet 1917. július 4 – 1918. november 6. CIII. ülés 63–64.)
1917. november 11.
Stjepan Sarkotić ismét a bosnyák statutum megváltoztatását sürgette br. Burián István közös osztrák magyar pénzügyminiszternél. A pénzügyminiszter véleménye szerint az még nem volt időszerű.
1917. november 15.
A Délszláv Klub elutasította azt a közvetítő föderációs javaslatot, amely a Monarchián belül célozta Horvátország, Dalmácia és Bosznia szuverén jellegű államként történő egyesítését.
1917. november 16.
Josip Stadler, szarajevói érsek, aki szeptember folyamán tárgyalt a bécsi Délszláv Klub képviselőivel Szarajevóban, elutasította a Délszláv Klub májusi deklarációjának politikai programját, és az összes délszlávok egyesítése, azaz a délszláv trializmus helyett Dalmácia és Bosznia Hercegovina Horvátországhoz való kapcsolását szorgalmazta.
1917. november 17.
Megszületett a horvát sabor új választójogi törvényjavaslata.
1917. december 2.
A szerb emigránsok által Genfben kiadott lap, a La Serbie negatívan értékelte a magyar politikai ellenzék politikai törekvéseit is. Jászi Oszkár nézeteivel kapcsolatban úgy nyilatkoztak, hogy a politikai és szociális demokrácia nem oldhatja meg a nemzetiségi kérdést, erre esély legfeljebb a háború előtt nyílt volna. Jászi, a szociológia elméleti embereként maga is minden délszláv ország Magyarországhoz csatolásában látta a délszláv kérdés kielégítő megoldását, ami elfogadhatatlan számukra. (Michel Caroly and Oscar Jaszi. In: La Serbie 2. (1917) december 2. 48. sz. 2–3. KGG. VIII. gyűjtéséből)
1917. december 3.
A horvát szábor ellenzéki képviselői által a szovjet békeajánlatra adott közlemény szerint a délszláv egység csak a népek önrendelkezési joga alapján mehet végbe.
1917. december 8.
Heinrich Friedjung, osztrák történész véleményt nyilvánított Szerbia jövőjéről.
1917. december 9.
Gróf Khuen-Héderváry Károly nyilatkozott a délszláv kérdésről a Budapesti Hírlap tudósítójának. A bécsi udvarban délszláv szakértőként számon tartott volt horvát bán (1883–1903 között) véleménye szerint Horvátországot a jelenlegi keretek között kell megőrizni. Boszniát pedig közvetlenül Magyarországhoz érdemes csatolni, mert a boszniai horvátokat leszámítva a bosnyákok többsége nem kíván Horvát-Szlavón-Dalmátországokhoz csatlakozni. (Budapesti Hírlap 1917. december 9. 303. sz. 2–3.)
1917. december 14 18.
Nem hivatalos jugoszláv olasz tárgyalásokra került sor Wickham Steed angliai lakásán.
1918
1918. január eleje
Ante Trumbić, a Jugoszláv Bizottság elnöke táviratot intézett Sándor, szerb trónörököshöz, mint Szerbia, Horvátország és Szlavónia jövendő urához.
1918 eleje
Wekerle Sándor megoldási javaslata délszláv kérdésben: Dalmácia egyesítése Horvátországgal, horvát autonómia kiterjesztése, Bosznia külön banatusként kerüljön Magyarországhoz. Az osztrák délszlávok Ausztria fennhatósága alatt maradnak.
1918. január 1.
A bosnyák kérdés megoldásának alapterve Burián naplói szerint a következő volt: Alkotmányrevízió: új választójogok és az állampolgári jogok és kötelességek kiegészítése autonóm alapon, tehát különösen pénzügyi és képviseleti reform. Azután hozzákapcsolása egy államhoz, de minden körülmény a magyar koronát javallja. Ha kikerülhetetlen, a Horvát-Szlavón-Dalmátországokhoz csatolásának meg van a módja. „A délszláv állam ellen küzdenünk kell, amíg az erőnk bírja.” (Burián naplói, 1999. 218.)
1918. január második fele
A monarchia jugoszláv emingránsai Genfben gyűlést tartottak, ahol Ausztria ellenes nyilatkozatot fogadtak el.
1918. január 18. (és február 2.)
Két szlovén párt is sürgeti a délszláv egységet, és követeli a Nemzeti Tanács megalakítását.
1918. január 22.
Nikola Pašić körlevelet intézett a szerb követekhez, Woodrow Wilson amerikai elnök és Lloyd George brit külügyminiszter parlamenti beszédének ismeretében arról, hogy tekintettel arra, hogy a nagyhatalmak meg kívánják tartani a Monarchiát, ezért Szerbia csak Bosznia Hercegovina önrendelkezését és a tengeri kikötőhöz jutást szorgalmazza. Ez egyfajta visszalépésként is értelmezhető, ami a korfui nyilatkozat tartalmát illeti.
1918. január
A Jugoszláv Klub emlékeztetőt intézett a breszt–litovszki békekonferencia résztvevőihez, és javaslatot tett arra, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belül élő délszlávok önrendelkezési jogát internacionálizálják, azaz vigyék a békekonferencia elé.
1918. január 24.
A zágrábi délszláv egyetemi ifjúság demokratikus békeigényét és a teljes délszláv egységigényét közölte a nagyvilággal.
1918. január 27.
A szerb radikális párt karlócai ülésén a résztvevők nyilatkozatot tettek a délszlávok egyesülése mellett.
1918. január 31.
Anton Korošec, a bécsi Délszláv Klub elnöke a breszt-litovszki békedelegációhoz írott jegyzékében bejelentette igényét az egész délszlávság egy államban történő egyesítéséről.
1918. február 11.
A közös osztrák magyar ezred lázadása Mostarban.
1918. február 14.
Jekelfalussy Zoltán (1862–1945?), fiumei kormányzó kérte a magyar kormányt, hogy helyezzen magyar honvédséget és helyőrséget Fiumébe, mert a város közelében „nagy arányokat öltött” a jugoszláv mozgalom. (Iványi, 1960. 396.)
1918. február 16.
Az eszéki Drau című unionista, a horvát–magyar unió ügyét szolgáló lapot felvásárolta egy jugoszláv konzorcium, ezzel megszűnt Horvátországban az utolsó unionista lap is. (Bajza József: Az unionizmus alkonya. Magyar Hírlap 1918. április 5.)
1918. március eleje
Jugoszláv tüntetések zajlottak Horvát Szlavón Dalmátországokban.
1918. március 2. és 4.
Zágrábban különböző jugoszláv pártok tárgyalásokat folytattak a Jugoszláv Nemzeti Tanács megalakítása ügyében. Részt vettek az osztrák képviselőház képviselői, a szarajevói szábor tagjai, a horvát szábor képviselői és dél-magyarországi pártok képviselői is. Ezen a napon rendeleti úton feloszlatták a gyűlést, majd 4-én mégis engedélyezték a tanácskozást. Határozatukat cenzúrálatlanul a Neue Freie Presse március 6-i száma közölte le: „Az általános politikai és nemzeti helyzet megvitatása után az összes résztvevők megállapítják, hogy azonos felfogásúak minden párt és minden csoport összpontosításának szükségességét illetően, hogy a nemzeti egység szempontjából kiindulva és a népek önrendelkezési jogának alapján követeljék a szlovének, horvátok és szerbek nemzeti, független és demokratikus elveket követő államát.” A genfi La Serbie 1918. március 16-i cikkében, amely közölte e nyilatkozatot hozzátették, hogy a kommüniké sem a monarchia kereteit, sem a Habsburg dinasztiát nem említette. (La lutte des Yougoslaves contre l’Autriche-Hongrie. In: La Serbie 3. (1918) március 16. 11. sz. 4. KGG. VIII gyűjtéséből) Ezt a határozatot tekintik a korfui deklaráció teljes elfogadásaként is.
1918. március 7.
Megállapodás Ante Trumbić, a Jugoszláv Bizottság elnöke és Andrea Torre, a Comitato italiano per l’accordo fra i popoli soggetti all’ Austria-Ungheria elnöke, az antant szövetség olasz bizottságának képviselője között a következő pontok mentén: „Minden egyes nép, amelyik saját nemzetiségét és állami egységét alakítani és tökéletesíteni kívánja, elévülhetetlen joggal rendelkezik a teljes politikai és gazdasági függetlenségre. Ezen jog megvalósításának alapakadályát látja minden nép az Osztrák–Magyar Monarchiában. A népek tehát kötelezettséget vállalnak arra, hogy a közös elnyomójuk elleni harcban teljes felszabadulásuk érdekében segítik egymást egy egységes és szabad államban egyesülő nemzeti egység érdekében. Ami az olasz nemzet és a szerbek, horvátok és szlovének, azaz a délszlávok nemzete közötti kapcsolatokat illeti, mindkét nép képviselői elismerik, hogy a délszláv nemzet egysége és függetlensége Olaszország létérdeke, ugyanúgy mint az olasz nemzeti egyesítés befejezése a délszláv nép létérdeke. Mindkét nép képviselői kötelezettséget vállalnak ezeknek a céloknak a teljes elérése érdekében erőik koncentrálására a háború idején és a béke pillanatában. Kinyilvánítják, hogy az Adriai tenger felszabadítása és védelme minden jelenlegi és jövőbeni ellenséggel szemben mindkét nép létérdekében áll. Kötelezik magukat, hogy barátságban, a jó és őszinte jövőbeni kapcsolatok érdekében a függőben lévő területi kérdéseket a nemzetiségi jogok és a népek önrendelkezési joga alapján rendezik, mégpedig úgy, hogy a megoldás nem okoz hátrányt a két nép létérdekeinek. A területi kérdéseket a békekötéskor határozzák meg. A másik nép határai közé zárt néptörzsek számára elismerik, és garantálják nyelvüket, kultúrájukat, és respektálják gazdasági érdekeiket.”
1918. március 9.
Stjepan Sarkotić, bosznia hercegovinai tartományi főnök átadott Buriánnak egy választójogi tervezetet érdekképviselet és proporc alapján azonnali kivitelezés kérésével, amire Burián István csupán annyit helyezett kilátásba, hogy tanulmányozás tárgyává teszi.
1918. április 8 10.
Az Osztrák Magyar Monarchia emigrált nemzetiségeinek kongresszusát rendezték meg Rómában. Többek között itt megállapodtak arról, hogy Olaszország alapvető érdeke a jugoszláv nép szabadsága és önállósága.
1918. április 12.
A Genfben kiadott Srpski List (Le Journal Serbe) időszaki sajtóterméktől a magyar minisztertanács megvonta a postai szállítmányozás jogát a Monarchia területén a Monarchia elleni megnyilvánulásai miatt.
1918. április 25.
Az osztrák Seidler-kormány elvesztette a német pártok támogatását a csehekkel és a délszlávokkal kapcsolatos engedékeny politikája miatt, és lemondásra kényszerült.
1918. május
Eduard Ritter von Horowitz belső titkos tanácsos és nyugalmazott miniszteri osztályfőnök cikket írt a délszláv kérdésről a „Monarchia” című közös külügyminisztériumi szemlében. A délszláv trializmus ellen foglalt állást, és ellenzett minden radikális átszervezést a Monarchia közjogi állapotában. (Monarchia III. 1918. május 9–10. sz. 193–199.)
1918. május 25.
Az uralkodó nyilatkozatot tett a délszláv államalakítási tervek ellen a Déli Alpok menti tartományok küldöttsége előtt, és Ausztria Magyarország területi integritása mellett foglalt ismételten állást.
1918. május 27.
A szlovén pártok egységesen kiálltak amellett, hogy a szlovén népnek joga van az önrendelkezésre.
1918. május 29.
Az USA kormánya támogatásáról biztosította a Római kongresszus (1918. április 8–10.) határozatait. Elismerték a népek a nemzeti egységre törekvésének jogát, valamint az Adriai-tengerhez való kijutás szabadságának elvét. (Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériumának hivatalos értesítője a Római Kongresszus határozataival kapcsolatos amerikai érdekekről. Kovács, 2004. 352–354.)
1918. május 30.
Közös minisztertanácsi ülés Badenben a délszláv kérdés megítéléséről. Az uralkodó egyezségre kívánta felhívni a két birodalomfél képviselőit a délszláv kérdésben. Burián István állásfoglalása szerint a délszláv állam eszméje nem összeegyeztethető a Monarchia történelmével, ezért állami keretein belül nem valósulhat meg. A délszláv állam megszüntetné a dualizmust. A készülődő népszavazási kezdeményezést az állam közigazgatási eszközökkel akadályozza meg. Saját programot kell alternatívaként állítani. Csupán elvi megállapodás született arról, hogy a két kormány egyeztesse nézeteit Dalmácia és Bosznia Hercegovina hovatartozásának feltételeiről. Az osztrák kormányfő, Ernst Seidler lehetségesnek vélte a délszláv területek egyesítését, de trializmusról csak elvben foglalt állást, míg a magyar kormányfő Wekerle Sándor Bosznia Hercegovina Magyarországhoz csatolását látta elfogadhatónak. (Komjáthy, 1966. 661 669.)
1918. június 1.
Gróf Joseph Anton Barbo-Waxenstein osztrák képviselő cikket tett közzé a Magyar Figyelőben a „Délszláv kérdés és Magyarország” címmel. Az állásfoglalás apropóját kínálták azok az osztrák parlamenti felszólalások, melyek Dalmácia megtartását követelték Ausztria számára. Cikkében egyfajta köztes felfogást képviselt a hivatalos osztrák és magyar politikai álláspontok között. Konkrét javaslatot ugyan nem kívánt tenni, de véleménye szerint Dalmácia földrajzilag, néprajzilag és gazdaságilag Horvátországhoz tartozik, így a Szent István-korona országaihoz. Az pedig közös döntést igényel, hogy Bosznia-Hercegovina és Szerbia azon részei, amelyeket a háború után a Monarchia birtokolhat, birodalmi tartományok maradjanak, vagy egyenesen Magyarországhoz tartozzanak. (Magyar Figyelő 8. (1918) június 6. szám 561–563.)
1918. június 3.
Az antanthatalmak közös versailles-i haditanácsán született döntés arról, hogy hadicélként tekintenek Lengyelország, Csehszlovákia és egy új délszláv állam létrehozására.
1918. június 18.
Landauer Béla képviselőházi felszólalásában reagált azokra az osztrák állásfoglalásokra, amelyek ragaszkodtak Dalmácia megtartásához, illetve ennek átadását Horvát-Szlavón-Dalmátországokhoz csak úgy tartották elképzelhetőnek, ha ez Bosznia-Hercegovinával együtt történik. Landauer véleménye szerint Bosznia számára a magyar kapcsolat nemcsak történelmi jog, hanem Magyarországnak az idegen nemzetiségeket könnyebben felszívó képessége folytán is a legkívánatosabb megoldás lenne. Ez az átalakulás azonban sem nagyszerb, sem nagyhorvát alapon nem történhet meg. (Képviselőházi Napló XXXIX. kötet 1918. április 23 – június 21. 354–357.)
1918. június 19.
Gróf Andrássy Gyula képviselőházi felszólalásában kétségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a délszláv kérdés teljes megoldása a háború idején „időszerű, lehető és szükséges” volna. A délszláv egységes állam nézetei szerint azért nem jöhet létre, mert természetellenes, történelmileg kifejlődött nemzeti önérzetek sérelmével jár, és közjogi abszurdum. Bosznia-Hercegovina alkotmányos helyreállítása sem sürgős és helyes dolog. (Képviselőházi Napló XXXIX. kötet 1918. április 23 – június 21. 426–429.)
1918. június vége
Június utolsó napjaiban nagyszabású tüntetés zajlott Ljubljanában szuverén délszláv államot követeltek.
1918. július
A Svájcban tartózkodó szlovének egyesületet alapítottak a délszláv mozgalom támogatására Genfben. Az Egyesület neve „Janez Krek”, és célja, hozzájárulni a délszláv egység megvalósításához. Programja csupán nemzeti, a népek önrendelkezési jogán és a korfui nyilatkozaton alapszik. Az Egylet kiadványa a „Szlovén Könyvtár”.
1918. július 14.
A svájci délszláv egyetemi ifjúság táviratot intézett a berni francia követhez a francia nemzeti ünnep alkalmából, melyben kifejezésre juttatta óhaját a délszláv szabadságról és egységről.
1918. július 25.
A londoni Mansion House-ban tartott délszláv nagygyűlésen brit politikusok és diplomaták is részt vettek. James Balfour, brit külügyminiszter támogatásáról biztosította a délszlávok egyesítési vágyait. Jovan Jovanović, Londonba akkreditált szerb követ ismét Szerbia céljának nyilvánította az összes délszláv egyesülését.
1918. augusztus 16.
Az ezen a napon báró Stepan Sarkotić által készített és Burián Istvánhoz eljuttatott írásban javaslat született a délszláv kérdés horvát értelmű megoldására. Dalmácia Horvát-Szlavónországba való bekebelezésével egyidőben Bosznia-Hercegovinát virtuálisan szintén csatolják Horvátországhoz úgy, hogy átmenetileg, a végleges végrehajtásról szóló konkrét időpont rögzítése nélkül Magyarország igazgatása alá kerüljön elkülönített közigazgatási törzsként. Ezzel a megoldással visszanyerhető a horvátok hagyományos lojalitása és államhűsége, sikeresebben kezelhető a szerb kihívás, és tompítani lehet az antant propagandáját nemzetiségei elvről és a népek önrendelkezéséről. A sürgős rendezés apropóját adta a helyi lakosság körében Sarkotić által megtapasztalt, ijesztő mértékben sikeres jugoszláv propaganda. (REKL Tisza iratok 20:41/158/1–11)
1918. augusztus 30.
Búza Barna tollából a Magyarország cikket adott közre Miért szeressük úgy a dualizmust? címmel. A teljesen független magyar állam mellett érvelve még kiemelte: „A délszláv kérdés veszedelmét az enyhíti, hogy egységes délszláv nemzet bizonyára nincs és nem is lesz. Egymástól különböző szláv néptörzsek élnek a déli részen, amelyek a még most uralkodó egyesülési lázban is óvni akarják egymástól a különállásukat, s a függetlenségüket. Ezt a törekvést ezt az ösztönt kell ápolnunk bennük, akkor lesz délen több kisebb-nagyobb szláv ország, de egységes délszláv állam nem lesz. Horvátország, Dalmácia, Bosznia kell, hogy éppúgy független maradjon egymástól, mint Szerbiától és Montenegrótól. Ennek a három országnak, történelmi hagyomány szerint társországi viszonyban Magyarországhoz kellene kapcsolódnia, egymástól függetlenül s külön-külön összekötve Magyarországgal. Legyen ez így, s akkor nem lenne veszedelmes az sem, ha Ausztria déli részéből egy osztrák államszövetséghez tartozó szláv ország alakulna.” In: Magyarország 25. (1918) augusztus 30. 202. sz. 1–2.
1918. augusztus 16. péntek
Ljubljanában sor került a délszláv nemzeti tanács alakuló ülésére. A ljubljanai deklarációt a bécsi képviselőház délszláv képviselői fogalmazták meg, délszláv egységet és nemzeti önrendelkezést követeltek. A Jugoszláv Nemzeti Tanács részeként először létrehozták a ’Narodni svet’ bizottságot, úgynevezett Nemzeti Tanácsot, amelynek albizottságai működtek Marburgban, Grazban, Görzben és Triestben. Ekkor már rögzítették, hogy ez a Nemzeti Tanács a Zágrábban később alapítandó Nemzeti Tanács részeként szervezte meg magát.
1918. szeptember 13 26.
Gr. Tisza Istvánt az uralkodó homo regius-ként Szarajevóba küldte, hogy tájékozódjon az ottani politikai viszonyokról. Szeptember 20 21-én tárgyalásokat folytatott a helyi politikusokkal. Az uralkodónak küldött emlékiratából gyakran emelik ki következő álláspontját: „A Monarchia dualisztikus struktúrája és a Horvátországgal való állami közösség ama megmozdíthatatlan határok, melyek közt Bosznia Hercegovina összes tervei és törekvései mozoghatnak.” Válasz volt ez a bosnyák politikusok azon elképzeléseire, miszerint a bosnyák önkormányzat helyreállítását és délszláv nemzeti egységet követeltek. (REKL Tisza István 41. tétel nyomtatásban: Nádasdy, 1918. 167 170.)
1918. szeptember 21.
A genfi La Serbie cikke szerint Károlyi Mihály pártja is támogatja Bosznia Magyarországhoz csatolását. Véleményüket egy néhány nappal korábbi Buza Barna tollából a Magyarország c. lapban megjelent írásra alapozták. (Le comte Karoly et les Yougoslaves. In: La Serbie 3. (1918) szeptember 21. 35. sz. 1–2. KGG. VIII. gyűjtéséből)
1918. szeptember 24.
A magyar függetlenségi álláspontot képviselte többek között a Magyarországban megjelent A délszláv kérdés című cikk. „A mi szempontunkból egy a kívánatos: hogy ne keletkezzék a déli határunkon egy nagy délszláv állam.[] Egészen bizonyos, hogy se Bosznia, se Dalmácia nem akar Horvátországgal s Ausztria szlovén területeivel egy állammá olvadni.” A függetlenségi párti koncepció szerint mindhárom délszláv tartomány maradjon külön ország, és legyen Magyarországgal társországi viszonyban. (Magyarország 25. (1918) szeptember 24. 223. szám 1–2.)
1918. szeptember 24.
Az osztrák képviselőházban kizárólag a délszláv kérdés képezte a vitatkozás tárgyát. Ausztria kapjon kártérítést Boszniáért!
1918. szeptember 25.
Báró Alexander Spitzmüller közös pénzügyminiszter és báró Stjepan Sarkotić bosnyák-hercegovinai tartományfőnök titkos közös táviratot juttatott el az uralkodóhoz Zeidler-Sterneck báró vezérőrnagyon keresztül. A bolgár fronton bekövetkezett vereségre való tekintettel azonnali politikai lépést sürgettek az uralkodónál a délszláv helyzet megmentésére. Ismételt kiállás Bosznia-Hercegovina és Dalmácia Horvát-Szlavón és Dalmátországokhoz csatolása érdekében szubdualista alapon a Magyar Királysággal. Itt a délszláv kérdés rendezése a Monarchia megbízható védelmének garanciájaként jelent meg az argumentációban.
1918. szeptember 27.
Ezen a koronatanácson a horvát és bosnyák dolgok sürgős rendezése került szóba. Határozat született arról, hogy Bosznia Hercegovina maga döntsön arról, hogy Magyarországhoz kíván-e tartozni. Max Hussarek, osztrák kormányfő elfogadta a dualizmus elvét, ugyanakkor úgy látta, hogy területi átszervezésre van szükség, mert az osztrák képviselőház délszláv képviselői követelik a területi egységet, amit ő támogatni tud. Wekerle Sándor, magyar kormányfő horvát megegyezést helyezett kilátásba, de a délszláv kérdésben nem foglalt állást. Az összegzésben elhangzott, hogy Ausztria belső átalakításáról minél előbb intézkedni kell, lecserélik a horvát bánt, és a két kormánynak definitív döntést kell hoznia Bosznia Hercegovina és Dalmácia hovatartozásáról. (Komjáthy, 1966. 680 687.)
1918. október 1.
A délszláv kérdésben kilátásba helyezett megegyezés szerint Dalmácia Horvát-Szlavónországhoz kerülne, míg Bosznia Hercegovina a Magyar Szent Korona országaihoz. Arról, hogy ez utóbbi corpus separatum formájában a Magyar Királysághoz, vagy közvetlenül Horvát- Szlavónországokhoz csatlakozik, a parlamentek döntenek majd. (Iványi, 1960. 507 508.)
1918. október 1.
Ezúttal báró Stjepan Sarkotićnak a közös pénzügyminiszterhez, báró Alexander Spitzmüllerhez intézett emlékeztetőjében a tartományi főnök összefoglalta korábbi jelentéseinek az álláspontjait és az érveit. A hivatalosnak deklarált megoldási javaslatokkal szemben ismételten úgy érvelt, hogy nem tartaná szerencsésnek, ha Boszniát és Hercegovinát két külön tartományként csatolnák a Magyar Királysághoz. Véleménye szerint a kialakult politikai helyzeten ez a megoldás már nem változtatna.
1918. október 2.
Újabb közös minisztertanácsi ülés Bécsben a délszláv kérdés megoldásáról. Az egymással élesen szembenálló rendezési elképzelések miatt határozatot nem hozott ez az ülés. A szubdualizmus terminológiát sem mindig következetesen alkalmazták. Wekerle Sándor a szubdualista megoldáshoz ragaszkodott. A közös pénzügyminiszter Alexander Spitzmüller véleménye szerint a szubdualista keret már nem megoldás a délszlávoknak, ők trializmust akarnak. A közös hadügyminiszter, Rudolf Stöger-Steiner úgy látta, hogy már a Monarchia egzisztenciájáról van szó, ezért a legradikálisabb lépésre van szükség. Az akkor hat államban élő délszláv lakosságot egyesíteni kell. (Komjáthy, 1966. 687–696.)
1918. október 5 6.
A Szlovének, a Horvátok és a Szerbek Nemzeti Tanácsa hivatalosan megalakult Zágrábban.
1918. október 12.
I. Károly audiencián hallgatta meg az osztrák képviselőház küldötteit Ausztria átalakításáról vallott felfogásukról. A szociáldemokraták szerint a föderáció csak a népek önrendelkezési jogából származhat. A Lengyel Klub képviselői szerint Lengyelország államjogi állását a lengyel nép kívánja törvényhozó testület útján eldönteni. Az ukránok tiltakozásukat fejezték ki Kelet-Galícia Lengyel Királysághoz történő csatolásáról, ők az összes ukránok által lakott részek önálló állammá egyesítését kívánták. A Délszláv Klub képviselői hasonló értelemben nyilatkoztak a délszláv népek önrendelkezéséről.
1918. október 13.
Az uralkodó Návay Lajost homo regius-ként Horvátországba küldte a horvát kérdés rendezése érdekében.
1918. október 17.
Nikola Pašić, szerb miniszterelnök nyilatkozata a Morning Post-ban arról, hogy nemzeti kötelességének tartja a Monarchia szerbjeinek, horvátjainak és szlovénjeinek a felszabadítását. Amint ezek a nemzetek szabadsággal bírnak, rájuk bízza, készek-e csatlakozni a korfui deklaráció alapján Szerbiához, vagy kis államokat akarnak alakítani.
1918. október 18.
Az Amerikai Egyesült Államok Ausztria-Magyarországhoz intézett jegyzéke rögzítette, hogy Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontja közül a 10. pontban megfogalmazott elv a Monarchia népeinek legmesszebbmenő autonómiájának támogatásáról immáron érvényét vesztette. „Mióta ez a mondat leírásra került, és elhangzott az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusában, az Amerikai Egyesült Államok elismerte, hogy hadiállapot állt be a csehszlovákok és a Német Birodalom, valamint Ausztria-Magyarország között, és hogy a Csehszlovákok Nemzeti Tanácsa de facto harcoló féllé vált, és hatalommal bír a harci cselekmények és a politika irányításában. A jugoszlávok szabadságért folytatott nemzeti törekvéseit szintén elismertük. Ezért az Elnöknek nem áll módjában elfogadni ezen népek számára csupán az autonómia biztosítását, mint a béke alapját…” (The Papers of Woodrow Wilson 51, 383. Nyomtatásban: Kovács, 2004. 398–399.)
1918. október 19.
Az Anton Korošec elnöksége alatt működő Szerb, Horvát és Szlovén Nemzeti Tanács átvette a nemzeti politika irányítását valamennyi délszláv politikai párt bizalmából. A teljes délszláv egységre az európai béke garanciájaként tekintettek. A Délszláv Nemzeti Tanács nyilatkozata szerint követelték az összes szlovének, horvátok és szerbek egy nemzetté egyesítését ezeknek a népeknek az etnográfiai területén tekintet nélkül az érvényben lévő tartományi és állami határokra. Egységes nemzeti képviselet mellett érveltek a jövőbeni béke konferencián. A délszláv kérdés nemzetközi kérdéssé vált számukra. Elutasították az október 16-i osztrák császári manifesztumot Ausztria föderatív átalakításáról. A tartós béke garanciája csak a népek szövetsége és a lefegyverzés lehet. Az új délszláv állam biztosítani fogja a nemzetek szabad fejlődését és a szomszéd államokkal való szabad kereskedelmi forgalmat. (Šišić, Ferdo: Dokumenti o postavku Kraljevine SHS. Zagreb 1920. 179–181.)
1918. október 20.
Horvát-szerb lázadás tört ki Fiumében.
1918. október 20.
Wekerle Sándor, magyar miniszterelnök törvényjavaslatot nyújtott be a budapesti képviselőházban a dualizmus megszüntetésére irányuló perszonálunió létrehozása tárgyában. Ez a javaslat kilátásba helyezte az 1868. évi magyar horvát kiegyezési törvény revízióját is, noha konkrétumok nélkül. A javaslatból nem lett törvény, noha a magyar politikai ellenzék – Károlyi-párt – szintén támogatta a dualizmus felmondását és a perszonálunióhoz való visszatérést.
1918. október 22.
Utolsó osztrák-magyar közös minisztertanácsi ülés volt Bécsben. A két birodalomfél kormányzata által képviselt felfogásbeli különbsé a délszláv kérdésről továbbra is fennállt. A magyar kormány nevében Wekerle Sándor megismételte, egyesítésre csak a Szent Korona szuverenitása alatt kerülhet sor. Max Hussarek, az osztrák kormány nevében ezzel szemben úgy nyilatkozott, hogy egységes és független államban kell egyesíteni a délszlávokat, beleértve Szerbiát és Montenegrót. (Komjáthy, 1966. 696–703.)
1918. október 25.
A bécsi képviselőházban az olasz képviselők nevében Enrico Conci (Trentino) bejelentette, hogy Ausztria-Magyarország olasz területei is ki kívánnak válni a kettős Monarchiából. Szót emelt Trieszt kivételes kezelése ellen is, mondván Trieszt váljon Olaszország részévé.
1918. október 29.
A horvát szábor határozatot hozott Bogdan Medaković elnöklete alatt és Svetozar Pribićević indítványára arról, hogy a népek teljes önrendelkezési joga alapján minden közjogi kapcsolatot megszakítanak a Horvát-Szlavón és a Dalmát Királyság valamint a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság között. „Minden eddigi közjogi összeköttetések és kapcsolatok egyrészről a Horvát-Szlavón- és Dalmát királyság, másrészről a Magyar Királyság és az Osztrák császárság között megszakíttatnak. Eltöröltetik tehát és semmisnek mondatik ki különösen a horvát-magyar kiegyezés (az 1868. évi I. tc.) és ugyanúgy eltöröltetnek és semmisnek mondatnak ki e kiegyezésnek minden későbbi kiegészítései vagy revísiói, úgy hogy mától fogva Dalmáciának, Horvátországnak és Szlavóniának a Magyar királysággal nincsenek sem jogilag, sem tényleg állami közös ügyei. Dalmácia, Horvátország, Szlavónia és Fiume Magyarországgal és Ausztriával szemben teljesen független államnak kiáltatnak ki, mely a modern nemzeti elv és a szlovének, horvátok és szerbek nemzeti egysége alapján belép a szlovének, horvátok és szerbek nemzeti souverain államába, amely e népnek egész ethnográphiai területén alakul meg, minden tekintet nélkül azokra a tartományi és állami határokra, melyek között ma a szlovén, horvát és szerb nemzet él.” (Bajza József: A magyar-horvát unió felbomlása. 1929. 4.)
1918. október 31.
A Délszláv Nemzeti Tanács értesítette az antanthatalmakat arról, hogy létrehozták a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, mely királyságnak a trónját a Karađjorđjević-dinasztia foglalja el.
Gyarmati Enikő