Franciaország Kelet-Közép-Európa politikája az első világháború idején 8. A paradigmaváltás elhúzódásának okai: A francia hatalmi elit megosztottsága

A Kelet-Közép-Európával kapcsolatos francia külpolitikai paradigma átalakulásának elhúzódását – 1916. januárban kezdődött és csaknem három évig tartott – a francia hatalmi elitnek a kérdéssel kapcsolatos mély megosztottsága magyarázza. Két koncepció feszült egymásnak: a népek önrendelkezésének viszonylag újkeletű elve és a hagyományos hatalmi politika aktuális változata, az öt nagyhatalom – Anglia, Franciaország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Németország és Oroszország – erőegyensúlyán nyugvó európai koncert fenntartásának igénye. Az előbbi elgondolás híveit most „progresszíveknek”, míg az utóbbiakat „konzervatívoknak” nevezzük.

Ami az első csoportot, a „progresszíveket” illeti: a népek önrendekézési jogának kérdése az 1830-as évektől van jelen a francia szellemi életben a lengyelek felé megnyilvánuló rokonszenvhullám révén (a görögök ügye iránti szimpátia előzte meg), és 1918-ig, Kelet-Közép-Európa átalakulásáig tartott.[1] Növekvő érdeklődés figyelhető meg a térség iránt a közvéleményben, egyetemi körökben, bizonyos politikai csoportokban (radikálisok, radikálszocialisták, a szocialisták egy része és a klasszikus jobboldal bizonyos csoportjai). Bővültek az ismeretek és növekedett a készség, hogy válaszoljanak a térség népeinek önrendelkezési igényeire.[2] A 19. század vége óta számos szakértő és politikus a balkáni válságok és háborúk, az oroszországi pogromok és az oszmán birodalomban újra és újra visszatérő vérengzések nyomán arra a véleményre jutott, hogy a multietnikus dinasztikus birodalmak idejétmúlttá váltak, és a nemzetállami minta szerint kellene újjászervezni Kelet-Közép-Európát.[3] A népek önrendelkezési jogának leglelkesebb zászlóvivői Franciaországban a radikális párthoz tartoztak. Elképzelésük progresszívnek, sőt forradalminak tűnt abban az időben.[4] Az 1911-ben létrehozott Nemzetiségek Központi Hivatalának (Office central des Nationalités) elnökségét Paul Painlevé független szocialista képviselő, későbbi hadügyminiszter és miniszterelnök látta el, aki külpolitikai alternatívát vázolhatott fel az uralkodó orosz szövetségi politikával szemben.[5] Amikor 1912-ben Médanban Zola halálának évfordulóján beszédet tartott, elítélte a kormányzat oroszbarát nagyhatalmi politikáját, hitet tett amellett, hogy Európa újrarendezése jegyében szüntessék meg az Osztrák−Magyar Monarchiát, és szabadítsák fel az orosz birodalom alávetett nemzeteit. Javasolta, hogy Franciaország álljon Kelet-Közép-Európa elnyomott népeinek élére biztosítva felettük befolyását.[6]

A második csoporthoz, a „konzervatívokhoz” főként kormányzati politikusok tartoztak. Köreikben Kelet-Közép-Európával kapcsolatban közömbösség, az ismeretek hiánya és a realizmus jegyében nagy óvatosság volt jellemző, mivel nem láttak benne a németekkel szemben a revans érdekében felhasználható külpolitikai lehetőséget.[7] Ide sorolhatók az első világháború alatti francia kormányok miniszterelnökei és külügyminiszterei is. Főként Franciaország geostratégiai érdekeit tartották szem előtt, és arra törekedtek, hogy a háború után helyreálljon az ekkorra már egy évszázados múltra visszatekintő „európai koncert”.[8] A nemzetiségek problematikája ehhez képest számukra másodlagos volt.[9] Szükségesnek vélték, hogy a nemzeti mozgalmakat a szövetséges nagyhatalmak a saját érdekeik szerint ellenőrizzék, és tartsák mederben. Ami mindazonáltal lehetővé tette a nemzeti fejlődés óvatos és fokozatos figyelembe vételét is, ahogyan ez még az 1912-es és 1913-as Balkán-háborúk idején is megfigyelhető volt. Meghatározó elvnek nem a népek önrendelkezési jogát tekintették, hanem a nemzetek szövetséges nagyhatalmak általi elismerését.[10] A francia vezetők óvatosságát a háború alatt fokozta az a széles körben elterjedt gyanú, hogy Kelet-Közép-Európa független államok megalapítására törekvő vezetői voltaképpen a németek szövetségesei. Ez a feltételezés különösen az ukránokat és a baltiakat sújtotta. De a szerbek kapcsán is többször felmerült, hogy különbékét köthetnek az Osztrák−Magyar Monarchiával.[11] A negatív értékelést erősítették a kulturális fejletlenséggel kapcsolatos előítéletek is.[12]

A két csoportosulás több évtizedes vitájának leképeződését jelentette a francia szellemi életben két jelentős történeti munka. A „progresszívek” nézetrendszerét képviselte az Ernest Lavisse által szerkesztett könyvsorozat (Histoire de la France contemporaine depuis la Révolution jusqu'à la paix de 1919), melynek 1922-ben megjelent és Lavisse által írt zárókötete a győztesen befejezett világháború után a nemzetiségeket védő Franciaország messianisztikus szerepét hangsúlyozta. Albert Sorel 1885 és 1904 között megjelent nyolckötetes munkája (L’Europe et la révolution française) viszont a „konzervatívok” szemléletét tükrözte, bírálva III. Napóleon nemzetiségpolitikáját, amely hozzájárult az egységes Olaszország és Németország létrejöttéhez. A Nagy Háború nyomán az immár egy évszázada tartó szellemi vita újjáéledt.[13]

Fejtő Ferenc Requiem egy hajdanvolt birodalomért című könyvében az általunk „progresszívnek” nevezett csoport vezetőinek eszméit és tevékenységét az újkori francia történelembe helyezve azt az állítást fogalmazza meg, hogy részükről a „teljes győzelemig”, az ellenség végső megsemmisítéséig folytatandó harc célja ideológiai jellegű volt. Annak a konfliktusnak a folytatása, amely 1793 óta állítja szembe egymással a konzervatív és a republikánus Franciaországot. Szerinte a „monarchia- és egyházellenes jakobinus francia köztársaság” örökösei ezt az ideológiai háborút kívánták nemzetközi szinten folytatni köztársasággá alakítva Európát. Fő ellenségnek a klerikalizmus és monarchizmus fellegváraként számontartott Osztrák−Magyar Monarchiát nevezték meg. Fejtő szerint ezzel magyarázható, hogy fogékonnyá váltak a Monarchiából jött emigránsok érveire.[14] E küzdelem élcsapatának, fő bázisának a szabadkőművességet tekinti.[15] 1917. június 28−30-án Párizsban tartották a Szövetséges és Semleges Országok Szabadkőműves Kongresszusát, amely határozatában állást foglalt a Monarchia elnyomott népeinek felszabadítása érdekében Csehország függetlenségét külön is követelve.[16] Antoine Marès Benešről szóló vaskos monográfiájában szintén fontos összetevőként említi Kelet-Közép-Európa átalakulásában a francia szabadkőművességet, amely bátorította a Monarchia szláv népeit. Fejtővel ellentétben azonban nem tekinti döntő aktornak, csupán egynek a jelentős tényezők közül.[17] Georges-Henri Soutou szintén kiemeli az európai radikális nacionalista mozgalmak és a francia radikálszocialisták gyakran megfigyelhető szabadkőműves kapcsolatait.[18]

A „progresszív” és a „konzervatív” irányzat kölcsönhatása figyelhető meg a francia kormány Kelet-Közép-Európával kapcsolatos döntéshozatalában az első világháború idején. Melyek voltak tehát a Párizs állásfoglalására ható fő tényezők?

 Kecskés D. Gusztáv

[1] Marès, Antoine: Construction, deconstruction et marginalistation de l’Europe centrale dans le discours français, In: L’Europe médiane au XXe siècle. Fractures, décompositions – recomposition – surcompositions, sous la direction de Paul Gradvohl, CEFRES, Prague, 2011, 202. p.

[2] Uo., 203. p.

[3] Soutou, Georges-Henri: Diplomatie de guerre (Chapitre XIX), In: La Première Guerre mondiale, sous la direction de Jay Winter et du Comité directeur du Centre international de recherche de l’Histoire de la Grande Guerre, Péronne (Somme), volume II, États, coordonnée par Anette Becker. Fayard, Paris, 2014, 539, 560−561. p.

[4] Recherches sur la France et le problème des Nationalités pendant la Première Guerre mondiale (Pologne, Ukraine, Lithuanie), sous la direction de Georges-Henri Soutou. Travaux du Centre d’histoire des Relations internationales et l’Europe au XXème siècle de l’Université de Paris-IV. Presse de l’Université de Paris-Sorbonne, Paris, 1995, 6. p.; Soutou, Georges-Henri: La France et le problème des nationalités pendant la guerre de 1914−1918: le cas de la Serbie, Balcanica (XLV), 2014, DOI: 10.2298/BALC1445369S, 371. p.

[5] Soutou: Jean Pélissier et l’Office Central des Nationalités, 1911−1918: un agent du gouvernement français auprès des Nationalités, In: Recherches sur la France, 15−16. p.

[6] Soutou: Les grandes puissances et la question des nationalités en Europe centrale et orientale pendant et après la Première Guerre mondiale: actualité du passé?, Politique étrangère, 1993 (58e année), nº 3, 701. p.; Allain, Jean-Claude, Guillen, Pierre, Soutou, Georges-Henri, Theis, Laurent, Vaïsse, Maurice: Histoire de la diplomatie française, Tome II. De 1815 à nos jours, Perrin, Paris, 2005., 288. p.

[7] Marès: Construction, deconstruction, 203. p.

[8] Allain, Guillen, Soutou, Theis, Vaïsse: i.m., 288. p.

[9] A nem domináns helyzetben lévő nemzetiségek ügyének megítéléséről az első világháború előtt lásd Hermet, Guy: Histoire des nations et du nationalisme en Europe, Seuil, Paris, 1996., 158−164. p.

[10] Recherches sur la France, 7. p.; Soutou: La France et le problème des nationalités, 371. p.; Soutou: Les grandes puissances, 699. p.

[11] A térséggel foglalkozó szakértők hiába próbálták a helyzet összetettségét a francia illetékesekkel megértetni. L. Soutou: La France et le problème des nationalités, 370. p.

[12] Uo., 371. p.

[13] Recherches sur la France, 7. p.; Soutou: La France et le problème des nationalités, 372. p.

[14] Fejtő Ferenc: Requiem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria−Magyarország szétrombolása, Minerva−Atlantisz, Budapest, 1990, 284−287. p. Hivatkozik Michel Winock, Jean-Pierre Azéma La troisième république című könyvére (Calmann-Lévy, Paris, 1976.).

[15] Uo., 318.

[16] Majoros István: Franciaország a nemzetközi kapcsolatok rendszerében (1871-1940). MTA doktori disszertáció. Budapest, 2003 (kézirat), 195. p.

[17] Marès, Antoine: Edvard Beneš, de la gloire à l’abîme. Un drame entre Hitler et Staline. Perrin, Paris, 2015., 97−98. p.

[18] Soutou: Les grandes puissances, 701. p.